𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧𝐭𝐡

2.2K 115 16
                                    

𝐇𝐎𝐏𝐄

Miután nagy nehezen ráveszem magam, hogy felkeljek, a fürdőbe megyek, megmosom az arcom, és a hajamat a szokásos mozdulatokkal kontyba kötöm. Felteszek egy leheletnyi sminket, és a szekrényhez lépve kiválasztok egy ujjatlan felsőt és egy sortot. Felöltözöm, majd egy utolsó pillantást vetve a tükörképemre a zsebembe süllyesztem a szobakártyát, és a telefonomat a kezemben fogva kilépek a folyosóra.

Végigsétálok a szobák között, a lifthez érve azonban kissé zavartan tapasztalom, hogy nem csak én indulok éppen most reggelizni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, aztán mély levegőt véve megteszem az utolsó néhány métert a liftig.

– Jó reggelt! – köszönök Deannek, mikor megállok mellette.

Csak biccent, és ettől kezdve csendben várjuk a liftet. Zavartan állok egyik lábamról a másikra. Fogalmam sincs, mit mondjak, de tudom, hogy valamit kellene, mert nincs rosszabb a kínos csöndnél. Nem tudom, hányadán állunk azután, hogy éjjel átjött, beszélgettünk, kiborultam, majd hozzá bújva elaludtam, végül reggelre már nem volt mellettem.

Szerencsére a következő pillanatban az ajtók halk csengetéssel kinyílnak, én pedig belépek a liftbe. Dean is jön utánam, majd megnyomja a földszintet jelző gombot, és ismételten csendben ácsorogva várakozunk. A felvonó lassan halad lefelé, én pedig kezdek ideges lenni attól, hogy egyikünk sem szólal meg.

Alig várom, hogy végre leérjünk, ahol már várnak ránk a többiek, és végre megszabadulunk a kellemetlen hallgatástól. Már kezdek azon gondolkodni, mit reggelizzek. A sors azonban úgy döntött, keresztülhúzza a számításaimat.

A következő pillanatban ugyanis a felvonó egy hatalmas zökkenést követően megáll.

Dean, aki eddig a telefonját bámulta, meglepetten kapja fel a fejét.

– Mi történt? – kérdezem értetlenül.

– Megállt a lift.

– Nem mondod – megforgatom a szemem, és többször is megnyomom az ajtónyitó gombot, de nem történik semmi.

– Te kérdeztél hülyeséget – vágja rá, és ezúttal ő kezdi el nyomkodni a gombokat, de a lift továbbra sem mozdul meg. – Oké, azt hiszem, beragadtunk.

– És most mi lesz?

– Megvárjuk, míg a karbantartók kiszednek minket – vonja meg a vállát, majd lehuppan a földre, és felhúzva a térdeit a liftnek támasztja a hátát.

– Mégis meddig fog ez tartani? – idegesen toporgok, remélve, hogy a felvonó valamilyen csoda folytán magától megjavul.

– Fogalmam sincs.

– Hívd fel Martint, hátha ő hamarabb tud szólni, hogy szedjenek ki minket – jut eszembe, mire Dean bólintva előszedi a telefonját, és kikeresve a menedzser számát a füléhez emeli a készüléket.

– Nincs térerő – rázza meg a fejét, és ujjai között forgatva a telefonját néz fel rám. – Nem ülsz le?

– Nem, hátha mindjárt elindulunk lefelé.

– Szerintem az nem most lesz.

– Fenébe – sóhajtva leülök én is, szándékosan kissé távolabb Deantől.

Ujjaimmal a térdemen dobolok, a tétlenség szinte megőrjít. És persze megint nem beszél egyikünk sem. A lift falának döntöm a fejem, és lehunyt szemmel próbálok kicsit megnyugodni. Nem mondom, hogy sikerül, mert tőlem néhány méterre ott ül az a személy, aki az utóbbi napokban teljesen összezavarta a gondolataimat, magam sem tudom, miért. És ami a legrosszabb, hogy tudom, most is engem néz. Érzem magamon a tekintetét.

𝐡𝐨𝐩𝐞Where stories live. Discover now