𝐒𝐳ű𝐜𝐬 𝐄𝐥𝐢𝐳𝐚𝐛𝐞𝐭𝐡 a tizennyolc éves lány, apjával élt egész élete során békésen. Apja kellő tiszteletre tanította és fegyelemre, fejébe verte azt is hogy ő maga egy hatalmas nagy érték, amit a férfiak el akarnak tőle majd lopni idővel, ám...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Össze zavarodtam, rengeteg érzés van bennem a pozitívtól a negatív érzésekig, ezek így együttesen táncolnak a belsőm minden egyes szegletén. Elképesztő hogy képes csupán csak egy nap alatt megríkatni, megnevettetni, megnyugtatni és megfélemlíteni akár csak egy szavával vagy egy mozdulatával. Mikor előttem állt csillógo szemekkel, s erős karjai között össze zárva férkőzött közelebb hozzám, abban a pillanatban sejtelmem se volt hogy mi lenne a megfelelő cselekedett, nem tudtam hogy mi lenne rá a megfelelő reakció. Egyszerűen nem fogott az agyam és csendben álltam a létező összes érzéssel együtt, amik bennem kavarogtak. Akkor abba a percben össze zavarodtam és kétségbeesetten próbáltam koncentrálni és össze szedni magamat, de mindhiába. Egy szót se tudtam kimondani és cselekedni is éppen csak annyit tudtam, hogy elfordítottam a fejem vagy feljebb húztam a lecsúszó törölközőt. Miért történik ez velem és miért vagyok még mindig itt épségben? Miért vannak ilyen zűrős érzéseim ezzel az emberrel kapcsolatosan? Mit is érzek én valójában iránta, tán félelmet vagy megnyugvást? Nem felejthetem el hogy fogságban vagyok és az életem forog kockán még akkor sem ha egy elegáns környezetben őriznek és figyelnek rám! Lehetséges hogy ez csak azért van így fent, hogy az áldozatait megnyugtassa ezzel az elegáns és kifinomult környezettel és hogy ne érezzék magukat veszélyben. De annak mi értelme lenne? Ha ez tényleg így van, akkor ez az ember még betegebb és idiótább mint hittem. Mellesleg nem az a szokás az ilyen beteg embereknél, hogy egy mocskos elhagyatott épületbe tartsák az áldozataikat, hogy ne legyen nyom és úgy tűnjön mintha a föld nyelte volna el? Mindegy is a lényegen nem változtat, ő egy sorozat gyilkos aki szavait vissza idézve egy maffia főnök is, tehát egy bűnszövetkezetet irányít. Összegességében egy olyan ember által vagyok itt ebbe a kastély szerű épületben, ki lényegében eléggé elegáns a megszokott emberektől és elmebetegsége van. Ha egy megfelelő megnevezést kéne rá adnom, akkor az az Elegáns Gyilkosom lenne!
– Elég – morogtam fel, ezzel abba hagyva gondolataim ezreit és fejet rázva magam mögé tekintettem. Az ágy ahol aludtam szépen be volt ágyazva és annak sarkán egy össze hajtott ruha darab pihengetett. Oda tipegtem és kezembe véve a ruha darabot fel emeltem. – Mi a fene? – hökkentem meg a ruhától, mely zöld színben lengett előttem. Anyaga puha és selymes volt, ha a nap fény rá világított közelebbről szemlélve csillogni kezdett. Letettem az ágyra a ruha darabot és szemet szúrt a következő ruha darab, mely egy alsónemű volt egy vékonyka kis bugyi. Fekete volt és kissé átlátszó, ám de hozzá tartózó melltartót nem találtam. – Ez most komoly? – néztem körbe össze rogyott testtartással és savanyú arckifejezéssel. Sehol se láttam melltartót, viszont helyette egy kis cipellőt találtam, ami ugyan olyan színben pompázott mint az a ruha darab. Le hullajtottam a magamon lévő törölközőt, ami a földre esve el terült, s testemet a hideg végig járta, melytől libabőrös lettem. Iparkodva bújtam bele a ruha darabokba. Érdekes pont jó volt rám az összes már már jó érzés fogott el, viszont ez azonban el is tűnt mert rosszul kezdtem magamat érezni melltartó nélkül. Hajamat igazgattam, dobáltam hogy minél el viselhetőbb legyen, majd mire mondhatni sikerült el viselhetővé varázsolnom az ajtó előtt állva tettem fel magamba egy kérdést. Vajon be van zárva vagy nyitva van, most szólnom kéne hogy kész vagyok? – Kész vagyok – motyogtam el halkan és a hideg kilincsre rámarkolva nyomtam is le kattanásig. Az ajtó kinyitódott és az szép lassan tágasabbra nyílt.
