A Nagyúr lánya, Sabrina Denem-Dursley a Roxfortba érkezve apja csínyeit próbálja megakadályozni. Voldi sosem tud haragudni egyszem lányára, de egyikük sem adja fel céljait. Sabrina még a Kis Kiválasztottal, Neville Longbottommal is összebarátkozik...
Kezdetben, és végezetül csak a sötétség volt, semmi más. Erre Brina akkor jött rá, mikor átlépett a túlvilágra. Ismét.
Nem érezte a hideget, amikor a feketeségben elmerült, aminek nem volt alja, se horizontja. Nem érzett semmit. Ez hát tényleg a halál.
Hogy térben hol járt, azt nem tudta. Nem látott semmit. Nem hallott semmit. Egy pillanatra megijedt, hogy ő maga is semmivé foszlott.
Viszont ekkor a sötétség láthatatlan kezekkel a karjai felé nyúlt, és húzni kezdte. Brinának minden erejére szüksége volt, hogy kiszabadítsa a jobbját. Ha neki volt teste, akkor még Perselusnak is itt kellett lennie valahol... Azonban ezen a helyen nem érzett semmit az ürességen kívül.
Nem adja meg magát.
Nem fogja megadóan eltűrni, hogy elvegyék tőle a társát.
Nem fogja engedni, hogy ezt tegyék vele és Perselusszal.
Nem fog földön csúszni, megadni magát a gyásznak.
Ezért megfizetnek. Az összes halálfaló, aki ma itt volt, és ártott nekik.
Kezdve ezzel a hellyel, ezzel a dologgal. Kezdve a mosttal.
Karmokkal, fogakkal vetette rá magát a sötétségre. Marcangolta, tépte, hogy rátaláljon Perselusra. Itt kellett még lennie valahol a közelben. Meg kell találnia. Nélküle nem megy ki innen.
A sötét örökkévalóság megborzongott. Védekezett. Csapkodott. Brina viszont nem engedett. Mindent, amit a sötétség elvett tőle és Perselustól, azt Brina most elveszi tőle. A haláltól.
Egyszercsak az ujjai egy karba ütköztek. Olyan sóvár mohósággal ragadta meg, hogy abba még a feketeség is belerázkódott körülöttük.
Brina és Perselus a fekete örökkévalóság mélyén forgott, égve zuhantak a sötétségen át, mint egy születőben lévő csillag.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A boltív ezer darabra robbant szét, mikor a két alak kizuhant belőle. Brina még mindig nem tudott mást tenni, csak kapaszkodni Perselusba. A testébe, a kötelékükbe. Végre érezte a szívdobbanását, a légzését. A megkönnyebbüléstől újból elsírta magát.
- Mindigis szeretted a drámai fellépéseket, Pipogyász - jegyezte meg Sirius gúnyos-zaklatottan, kiválva a sokkos állapotban lévő emberseregből. - Bár talán a lelépés szó ide most jobban illik.
- Szörnyű vagy - förmedt rá Remus. - Ez egyáltalán nem vicces!
Brina nem törődött velük. Perselus felült, ránézett, és kisimította Brina haját a lány könnyes arcából. Ő nem hitt a szemének, érzékszerveinek. Minden csupa káprázatnak tűnt, egészen addig, amíg a férfi szemébe nem nézett. A szemében ott szikrázott az élet.
