Charlene Walsh
Március 5. vasárnap
Úgy éreztem magam Charles mellett ülve az autóban, mint egy kislány, akit elrabolt a cukros bácsi. Egy piros Ferrarival haladtunk a pálya felé. Csak ketten ültünk az autóban, ami miatt még feszültebb volt a légkör. Mégis miért akarta, hogy együtt menjünk a pályára? Szerettem volna megkérdezni, de volt bennem egy olyan érzés, ami miatt nem mertem megszólalni. Charles olyan hatással volt rám, ami egyáltalán nem volt egészséges, és valahogy megkell tanulnom a közelében normálisan viselkedni.
- Ne haragudj a tegnapi miatt –mondta, hirtelen, de ekkor már nem voltunk távol a pályától. Meglepetten fordítottam felé a fejemet, és próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de semmit nem tudtam.
- Nem haragszom –feleltem, de ez csak fél igazság volt. Igenis rosszul esett a tegnapi viselkedése, és mellesleg az is, hogy ő az egyetlen egy pilóta a forma 1 mezőnyben, aki nem szívesen lóg velem egy társaságban. Annyira szerettem volna tőle megkérdezni, hogy ez mégis miért van, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom az igazságot. Tuti, hogy undok válasszal szolgálna, és nem akarom az egésznapomat elcseszni.
- Ennek örülök –válaszolta, de láttam az arcán, hogy igazából nem hisz nekem. Mivel az utat figyelte, így megengedtem magamnak, hogy pár pillanat erejéig végig futtassam rajta a tekintetemet. Nem Ferrari felsőben volt, hanem egy fekete farmerben és krémszínű ingpólóban, ami kiemelte a hajszínét, a tökéletes, és lehengerlően jóképű arcát is. Miközben a szélesvállaival lefoglaltam magam, megérkeztünk a pályához, ahol rengeteg rajongó várt minket. Ahogy a tekintetek megállapodtak az autón, szinte mindenki szeme felcsillant. Charles látványa úgy látszik mindenkire ilyen hatással van. Mit fognak az emberek gondolni amiért együtt érkeztünk? Remélem, hogy semmit, mert nem szeretném a munkámat elveszíteni. Begördültünk a lezárt parkolóba, majd egy narancssárga McLaren mellett megálltunk, ahonnan éppen Lando Norris szállt ki. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott ahogy megálltunk mellette. Én azonnal kikötöttem magam, majd ki is szálltam.
- Arlene, te megcsalsz? –kérdezte Lando szórakozott vigyorral, és közben a csomagtartóból kivette a táskáját.
- Egyedül érkeztél? –hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Aha, senki nem akart velem jönni –vágott egy szomorú grimaszt, majd gyorsan túltette magát a csalódottságán.
- De ti hogy-hogy együtt jöttetek? –tért vissza ránk, miközben Charles is kiszállt.
- Mert miért ne? –kérdezett vissza Charles, majd kezet fogott Norrissal.
- Oké –bólintott, de nem úgy tűnt mintha ez neki elegendő válasz lett volna.
Végül nem kérdezgetett tovább, csak elindultunk a paddock bejáratához, ahol a belépőkártyákat lekellett olvastatnunk, és úgy léphettünk be. Én ezt követően rögtön lőttem egy képet a paddockról, és posztoltam Instagramra.
- Én most megyek és megkeresem Russellt –mondtam a fiúknak.
- Minek? –tette fel a kérdést Charles.
- Mert ő nyerte tegnap az időmérőt? –kérdeztem vissza ingerültebben, mire Norris felváltva kapkodta közöttünk a tekintetét.
- Ti kavartok? –kérdezte hirtelen, mire Charles-al egyszerre kaptuk rá a tekintetünket.
- Mi? Ez honnan jött? –nézett kérdőn Charles, én pedig szólni se bírtam a feltételezés hallatán.
- Tapintható a feszültség –nyomkodta a levegőt Lando, és kívülről tuti úgy tűnt, mintha elmentek volna neki otthonról.
- Nekem ehhez még reggel van –mentem át közöttük, majd elindultam a Mercedes felé. Komolyan Landonak az jött le abból, hogy Charles-al együtt érkeztünk a paddockba, hogy kavarunk? Mit gondolhatnak majd a rajongók? És a vezetőség? Jézusom!
George Russellel egy gyors interjút vettem fel, amit összevágtam az étterem teraszán ülve, és kiposztoltam a fomra1life oldalra. Jól sikerült az interjú és lényegre törő volt, George igazán profi volt benne. Éppen egy narancslét kortyolgattam, amikor az említett személy felbukkant.
- Láttam a videót, jól összevágtad –ült le velem szembe az asztalhoz.
- Igen? Örülök, hogy tetszett! –mosolyogtam, mivel feldobott a dicséretével, főleg mert nem sok visszajelzést szoktam kapni.
- Mi újság otthon? –kérdezte bizalmasan, mire a mosolyom eltűnt az arcomról. George Russell nemcsak egy pilóta volt a többi között, régebb óta ismerjük egymást, mivel nagyon régen egy suliba jártunk, és a családjaink is ismerik egymást. Persze ezt senki nem tudta, csak mi ketten és így nem is nagyon tettünk úgy mintha hatalmas nagy barik lennénk.
- Még mindig változatlan –vontam vállat. Anya és apa haragudtak rám amiért elvállaltam ezt a munkát, és nem tanultam inkább tovább. Emiatt általában harag van, de ha haza megyek akkor jobb szokott lenni a helyzet.
- És a tesód? –tért ki a másik témára, amit szerettem volna elkerülni.
- Elvonón van –válaszoltam, és beharaptam az ajkam.
- Megint?
- Igen, csak pár hétig bírta... De jobb így, nem szeretek vele egy légtérben lenni –vallottam be.
- Megértem, de azóta nem bántott, ugye? –tudtam, hogy George csak aggódik, de kezdett bosszantani a kérdezősködése, mert az emlékek csak úgy pörögtek a fejemben arról, amikor két évvel ezelőtt a bátyám Brayden megvert. Sajnos nem túlzás a szó, tényleg megtette, és mai napig vannak az oldalamon foltok, amik ezt bizonyítják.
- Nem, de jobb lenne, ha most hagynánk ezt a témát –mondtam, és felálltam az asztaltól.
- Cha, nem akartalak felzaklatni! –mondta bűntudatos tekintettel, de mégis sikerült neki.
- Nem zaklattál fel, de dolgom van –vettem fel a vállamra a táskámat, amiben az állvány és a laptopom is volt. Lementem az étterem teraszáról, és úgy döntöttem megkeresem a legközelebbi a mosdót. Bármennyire is elakartam nyomni az emlékeket, túl késő volt, és minden múltbéli kép a szemem előtt lebegett, amitől a hányingerem lett. Sietős léptekkel, léptem be az első konténerbe, ami elém került és a mosdóhoz siettem, szerencsére mindenki elvolt foglalva a maga dolgával, és én sem voltam szokatlan vendég, így egyenes utam volt a mosdóig, de ott azonnal összetalálkoztam az egyik pilótával, Logan Sargeant-el. Új pilóta volt a Williamsnél, ebből adódóan rájöttem, hogy melyik csapat konténerébe rontottam be.
- Hé, jól vagy, Charlene? –állított meg, és a kezeit a vállaimra tette.
- Nem igazán –közöltem, de nem hagyott tovább menni.
- Vegyél mély levegőt, Charlene! – Figyelj rám, Charlene! –szólongatott, és végül elérte, hogy ráemeljem a tekintetem.
- Mély levegő, be-ki –csinálta velem egyszerre, ami tényleg segített és végül sikerült egyenletesen vennem a levegőt, majd a hányingerem is elmúlt.
- Köszönöm –mondtam ki végül, mire elmosolyodott, és a jóképű arcáról alig tudtam levenni a tekintetem.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
