Charlene Walsh
Április 7. péntek
Két bordám eltört és a tele voltam lilafoltokkal, a fejemen pedig egy felszakadt seb éktelenkedett. Gyönyörű látványt nyújthattam, és ismét a kórházban feküdtem, csak most komolyabb sérülésekkel. Talán ez a karma, amiért Charles-t és Lando-t veszélybe sodortam.
- Hoztam neked joghurtot –lépett be a szobába anya, a szokásos fonott kosár a kezében volt, és fel volt pakolva.
- Nem vagyok éhes –sóhajtottam, de még ettől is megfájdult az oldalam.
- Tudom, de enned kellene pár falatot –ült le az ágyam mellé.
- Brayden volt azóta otthon? –remegve tettem fel a kérdést, pedig próbáltam kontrollálni magam.
- Nem, de nem lenne jó ötlet haza jönnöd, édesem –mondta ki a nyilvánvalót és tudtam, hogy igaza van. De mégis hova mehetnék?
- Hova menjek?
- Hát nem akartam ezzel kezdeni, de jött egy látogatód –mondta, mire a gyomrom összerándult.
- Ki?
- Az a francia fiú Charles –felelte, mire a szám kiszáradt, és úgy éreztem magam mintha megfordult volna velem a kórtermi helyiség.
- Miért van itt?
- Én nem szóltam neki, de valahogy megtudta a történteket –vont vállat ártatlanul.
- Mrs. Russellnek elmondtad mi?
- Hát igen –biccentett, mire megforgattam a szemem.
- Akkor még szép, hogy tud róla, valószínűleg még a sajtó is lassan megfogja tudni –csattantam fel.
- Ne haragudj, édesem!
- Mindegy, nem akarok vele találkozni, küldd el –mondtam, majd elfordítottam a fejem az ablak irányába. Szokásosan szürkület volt, és szakadt az eső kint.
- Biztos ezt akarod?
- Igen.
- Rendben –állt fel a székről, ami hangosan nyikorgott egyet, majd kiindult a kórteremből. Szerencsére a két ágyas szobában egyedül voltam, és nem kellett a könnyeimet visszafojtanom. Pár perccel később ismét nyílt az ajtó, és már örültem is, hogy anya visszajött, mert elképesztően kellett pisilnem és szükségem volt segítségre a felálláshoz.
- Szia! –az ismerős férfihangtól összerezzentem, és felnéztem Charles-ra, aki a zöld tekintetével engem vizslatott. Elfordítottam a fejemet, mert egyrészt nem akartam, hogy lássa mennyire szarul nézek ki, másrészt a lelkem mélyén elképesztően haragudtam az elutasító viselkedése miatt.
- Jól vagy? –a kérdése hallatán sem akartam ránézni, sőt szerettem volna elküldeni a fenébe. De úgy döntöttem inkább némaságba burkolódzom.
- Hallottam, ami történt –éreztem, hogy közelebb lép, de kicsit sem akartam úgy tenni mintha érdekelne a jelenléte.
- Most nem akarsz velem szóba állni?
- Charlene –sóhajtotta a nevemet, mire a pulzusom egy pillanatra szaporább lett.
- Beszéltem anyukáddal, és felajánlottam, hogy lakhatsz nálam addig míg nem leszel jobban, és nem tudsz saját lakást kivenni –sikeresen elérte, hogy rákapjam a tekintetemet, és egyben szívrohamot is kapjak.
- Mi? Nem, szó sem lehet róla –tiltakoztam azonnal, ő pedig nem zavartatva magát leült oda, ahol az imént anya ült.
- Tartozom neked ennyivel, vigyáztál rám, most én fogok rád –mondta, mire idegesen a szemébe nevettem.
