Charlene Walsh
Március 16. csütörtök
Az időérzékem, teljesen elveszett ahogy Lando mellett ültem a földön, és próbáltam elállítani a vérzést a pólójával. Hűvös szellő járta át a paddock-ot, ami miatt mindketten vacogtunk, bár én leginkább a sok sírás miatt.
- Hol lehet Charles? –kérdeztem, és körbe néztem, de sehol nem láttam az alakját a sötétben.
- Túl rég elment –motyogtam, mire Lando felnézett rám álmos tekintettel.
- Keresd meg! –mondta, de fogalmam sem volt mi tévő legyek. Nem hagyhatom őt itt, ilyen állapotban, de közben lehet Charlesnak is szüksége volna rám.
- Nem hagyhatlak itt –ingattam meg a fejem.
- Menj, Charlene! Percek kérdése és a mentő itt lesz –bökött a háta mögé, azaz a paddock kijárata felé.
- Nem –ingattam a fejem ismét, de pont ebben a pillanatban, megláttam a szirénázómentőt és a biztonsági szolgálat is megjelent. Mégis miért nem jöttek korábban? Hogy nem látták, mi történik?
- Most már menj, keresd meg! –taszított el, és ahogy elengedtem a kezét, úgy éreztem mintha magára hagytam volna a hűvös betonon. De felálltam, és zsibbadt lábakkal elindultam a Ferrari épület felé. Bentről fény szűrődött ki, és ahogy felléptem a teraszra, azonnal beláttam az üvegajtón. Charles a földön feküdt, eszméletlen állapotban.
- Charles –rohantam be az ajtón, és csattanva térdeltem le mellé.
- Charles! –ütögettem meg a vállát, de nem reagált. Nem úgy tűnt, mintha megszúrta volna őt is, csak leüthette.
- Azonnal hátráljon el a sérült személytől! –kiabálta hirtelen valaki, amitől összerezzentem. Hátra fordultam, és két rendőrt pillantottam meg. Majd mentősök is megjelentek. Az egyik rendőr elhúzott Charlestól, nem ellenkeztem hisz tudtam, hogy most már biztonságban lesz. De, amikor a kezemen valami fémes csattant, a rendőrre néztem, aki mögöttem állt.
- Mégis miért bilincsel meg? Nem én bántottam őket! –hitetlenkedve kiabáltam a férfire, akit nem érdekelt, amit mondok. Charlest egy hordágyra emelték, majd kitolták a Ferrari épületéből, engem pedig a rendőr az ajtó felé vezetett.
- Miért gondolják, hogy én okoztam a sérüléseiket? –folytak a könnyeim, a mellkasom fájt, és minden porcikám zsibbadt. Fáradt voltam, rémült és gyenge.
***
Két órával később, már a kórház egyik szobájában ültem, egy ágyon és próbáltam megemészteni az elmúlt órák történéseit. Semmit nem tudtam Charlesról és Landoról, állandóan csak az a kép járt a fejemben, ahogy Charles a padlón hever, Lando sebe pedig elképesztően vérzik. A rendőrök úgy tettek velem, mintha én bántottam volna őket, pedig nem így volt, és bárhogy bizonygattam, annál inkább úgy tűnt, hogy nem hittek nekem.
- Kisasszony, bejöhetek? –jelent meg a szobaajtóban, egy sötétbőrű férfi, az ingjén egy jelvénnyel.
- Igen –húztam el az ajkam.
- Szeretnék pár kérdést feltenni Önnek –mondta, majd a másik oldalról felemelt egy széket, és az ágyhoz hozta.
- Miért gondolják, hogy én bántottam őket? Sosem lennék ilyesmire képes –szipogtam.
- Én hiszek magának, meg persze a felvételeknek, amiket már átnéztünk annyira, hogy megállapítsuk, hogy Ön is áldozat.
- Remek –sziszegtem.
- Honnan ismeri a tettest? –váltott hirtelen hangnemet.
- Pár hete találkoztam vele Angliában... Ott is eléggé fura volt már, aztán Maranelloban az étteremben, és most itt. De kaptam tőle tegnap egy levelet, amiben megfenyegetett –feleltem, a lehető legtömörebben és lényegre törően.
- Tudja, hogy mit akar magától?
- Hát eléggé egyértelműen megakart ölni, és beállítani úgy, hogy öngyilkos lettem –válaszoltam, és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, ahogy a történéseket felemlegettem.
- Mit mondott még magának?
- Hát, hogy elvettem a munkahelyét –sóhajtottam. – Igazából ez volt a lényeg.
- Értem, holnap még bejövök Önhöz –állt fel, majd visszarakta a széket a helyére.
- Várjon –szóltam utána, ahogy elindult az ajtó felé.
- Hogy vannak a barátaim?
- Erről én nem adhatok információt –felelte, majd kiment a szobából. Én pedig egyedül maradtam ismét a gondolataimmal.
Március 17. péntek
Egész éjszaka alig aludtam valamit, ha le is hunytam a szemem, azonnal Charles majd Lando jelent meg előttem, ahogy miattam életveszélybe kerültek. Végül reggel izzadtan, és ugyan olyan fáradtan ébredtem fel. Kimásztam vagy inkább lemásztam az ágyról, majd a mellékhelyiségbe mentem, ahol valamennyire megmosakodtam. A tükörbe pedig képtelen voltam belenézni, tudtam, hogy szörnyű látvány fog fogadni, ezért jobbnak láttam, ha inkább csak megmosakodom, és távozom a helyiségből.
- Charlene! –szólítottak a nevemen ahogy kiléptem, majd két kar átölelt.
- Jól vagy, drágám? –kérdezte Isa, és megkönnyebbültem, amiért egy ismerős arcot láthatok.
- Nem igazán –vallottam be, ahogy elengedett. Aggodalmas arccal vizslatott, ahogy leültem az ágy szélére.
- Tudsz valamit Charlesról és Landoról? –kérdeztem, mire idegesen a hajába túrt, ezzel pedig megrémített.
- Carlos már volt bent Landonál, ő jól van... Keresett téged és Charlest is –felelte, amitől az egyik felem elképesztően megkönnyebbült, de a másik feszülten várta, hogy mi fog kiderülni Charlesról.
- Pierre pedig Charlesnál volt... De ő nem igazán önmaga –mondta, mire összeráncoltam a homlokom.
- Ezt, hogy érted? –álltam fel.
- Jól van, nyugodj meg! De...
- Látni akarom –indultam el az ajtó felé, Isa pedig rögtön utánam sietett.
- Charlene, szerintem nem jó ötlet... Eléggé megrázott téged ez az egész, kicsit várnod kellene –jött utánam, de bármennyire is azt akarta elérni, hogy ne menjek Charleshoz, pont az ellenkezőjét érte el. A folyosó közepén megpillantottam Pierre Gaslyt és Carlos Sainzt.
- Melyikben van Charles? –kérdeztem, ahogy oda értem hozzájuk.
- Jól vagy, Charlene? –kérdezték egyszerre.
- Melyikben van? –hagytam figyelmen kívül a kérdésüket.
- A háromszázhatvanasban, de később kellene bemenned hozzá –tanácsolta Pierre, én pedig megráztam a fejem, és elindultam a folyosón, a számokat figyelve.
Ahogy megpillantottam a számot, megálltam az ajtó előtt, majd mély levegőt vettem és beléptem a szobába. Egy személyes volt a szoba, ezért az ágy középen foglalt helyet, ahol Charles ült, és rögtön felkapta a fejét az érkezésemre. Semmi jelét nem láttam annak, hogy bármi komolyabb problémája lenne, amitől hatalmas kő esett le a szívemről.
- Annyira aggódtam miattad, úgy sajnálom –indultam el felé, de a tekintete annyira furcsa volt, hogy az ágytól félméterre inkább megálltam.
- Ismerjük egymást? –tette fel a kérdést, és nem tudtam eldönteni, hogy most csak viccel, vagy tényleg komolyan kérdezi.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
