Charlene Walsh
Július 25. kedd
Egy hosszú, lidérces álmokkal teli éjszaka után, úgy keltem fel, mintha egy vonat ment volna át rajtam. A telefonomat a kezembe vettem, mielőtt kiindultam volna a szobából, és megnéztem az értesítéseimet. Landotól hat hívás, és tíz üzenetem érkezett. Egyáltalán nem tudott érdekelni, ezért csak kitöröltem az értesítéseket, és az ágyra hajítottam a készüléket. Ahogy felálltam a puha matracról, nyújtózkodtam egyet, de még ez se segített az elgémberedett végtagjaimon. Nagy sóhaj kíséretében az ajtóhoz léptem, majd ahogy kinyitottam, az orromat párolt hagyma és rántotta illata csapta meg. Charles a konyhában ügyködött, és megint póló nélkül volt. Már nem igazán tudtam semmilyen érzést kiprodukálni magamból, mert a szívem az teljesen lemerült.
- Jó reggelt! –köszöntött nagy mosollyal az arcán ahogy meglátott, de én csak némán lehuppantam a kanapéra, és próbáltam nem meghalni.
- Látom jól ébredtél –jelent meg felettem, a borostás arcával.
- Csodálatosan –néztem fel rá unottan.
- Mi lenne, ha megreggeliznék aztán elmennék valamerre? Esetleg... –mielőtt folytathatta volna, közbe szóltam.
- Nem, új állást kell keresnem, szóval nem érek rá –válaszoltam.
- Mi? Miért? Nem a McLarenhez mész dolgozni? –vonta fel a szemöldökét értetlenül. – De tájékozott vagy –jegyeztem meg, majd felültem, mivel nem gondoltam át a kanapéra fekvést, egy csipkés hálóingben.
- Egyébként meg nem, elegem van Landoból, belőled és az egész forma1-ből! Bárcsak ne szerettem volna meg, és akkor most nem itt tartanék!
- Oké, tudom, hogy dühös vagy! De attól még elfogadhatnád az állást! –ült le mellém, mire most az illata is megcsapta az orromat.
- Nem, tovább kell lépnem! Véglegesen –döntöttem el határozottan, de Charlesnak egyértelműen nem tetszett már az sem, amit még ki se mondtam.
- Ezt, hogy érted?
- Úgy, hogy elfogok költözni Párizsba, és próbálok bejutni az egyik egyetemre, ahol újságírást tanulhatok –vázoltam fel a tervemet, amit a lidérces álmok között találtam ki.
- Hát ez jó! Tudunk ott venni lakást a közelbe, és kényelmesen betudsz majd járni –bólintott, mire összeráncoltam a homlokom.
- Nem, te nem jössz velem, Charles! –ingattam meg a fejem bosszankodva.
- Mi? De igen, van négy hetem arra, hogy visszakapjalak! –emlékeztett. Most komolyan, ő tartani akarja ezt a baromságot?
- Nem, annak vége –ingattam meg a fejem határozottan.
- Dehogy van! Lando miatt? Kit érdekel?
- Engem –néztem rá komolyan, mire elhallgatott. Lehet, hogy Lando iránt nem ugyan olyanok voltak az érzéseim, mint Charles felé. De attól még igenis éreztem valamit iránta, ami miatt most elképesztően fájt, hogy kidobott.
- Oké –biccentett végül Charles, majd hirtelen megszólalt a tűzjelző.
- Komolyan még a konyhát is felgyújtod? –kaptam a fejem a füstölgő serpenyő felé. Charles felpattant, majd gyorsan egy konyharuhával elintézte a lángokat.
- Látod, pont ugyan így lángol a szívem érted –vigyorgott a konyhából rám.
- Jaj, hagyjál már –forgattam meg a szemem, és úgy döntöttem mégiscsak hátra dőlök azon a kanapén.
Három óra kellett ahhoz, hogy összekaparjam magam, és normális kinézetet varázsoljak magamra. Charlesnak persze öt perc is elég volt ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint akinél tökéletesebb nincs ezen a földön.
- Hova készülsz? –érdeklődött, miközben ő is indulni készült valahova.
- Elmegyek anyuékhoz –feleltem.
- Szóval még se keresel munkát?
- Azt majd később –legyintettem.
- Rendben, és a testvéred is otthon lesz?
- Lehet, nem tudom –vontam vállat.
- Oké, de a történtek után oda akarsz menni?
- Charles, csak egy óráról van szó, mellesleg míg azt se tudtad élek vagy halok-e, akkor is voltam a szüleimnél látogatóba –feleltem.
- Oké, mehetek veled? –kérdezte.
- Neked nincs dolgod?
- Nincs.
- Azt mondtad, hogy van pár elintézni valód, azért vagy itt –emlékeztettem a nyilvánvaló hazugságára.
- Igaz, tényleg van, itt áll előttem –mért végig szemérmetlenül.
- Úgy szeretnélek megütni.
- Nyugodtan –tárta szét a karjait.
- Üss csak meg!
- Ah inkább nem, körmeim fontosabbak –fordítottam neki hátat, majd felvettem a cipőmet.
- Legalább hagyj vigyelek el! Nem is szállok ki az autóból! –először kapásból nemet akartam mondani, aztán rájöttem, hogy ezzel talán meg is leckéztethetném kicsit.
- Rendben –egyeztem bele.
- Ennyi? Nem kell tovább könyörögnöm? –lepődött meg.
- Nem –vontam vállat, majd a hátamra vettem a farmerkabátomat. Egy barna hosszított, bordázott ruha volt rajtam és egy krémszínű félcipő, egész jó összeállítás volt.
Charles-al lementünk a bérelt autójához, ami egy Alfa Romeo, várositerepjáró volt. Már csak egy méterre voltam az autótól, amikor a táskámba süllyesztett telefon rezegni kezdett. Elővettem mielőtt még beszálltam volna az autóba. Lando hívott ismét, de nem volt erőm felvenni, így egyszerűen csak kinyomtam.
- Ki volt az? –kérdezte Charles, ahogy beültünk az autóba, aminek új illata volt.
- Senki –feleltem egyszerűen, és ezzel le is zártam a témát. Húsz perccel később befordultunk abba az utcába, ahol felnőttem, és mivel enyhén szürkület volt az esőfelhők miatt, azonnal feltűnt a kék villogás az utca végében. A szívem felugrott a torkomba, és alig kaptam levegőt.
- Charles, azok rendőrök –szólaltam meg.
- Látom –motyogta, én pedig azt hittem megőrülök mire közelebb érünk. És persze, hogy a mi családi házunk előtt álltak. De mentő nem, akkor ez azt jelenti, hogy olyan óriási baj nem lehet, ugye? Ahogy Charles megállította az autót, kipattantam belőle és rohanni kezdtem a ház felé. De egy rendőr azonnal elkapta a karomat, és visszarántott.
- Hölgyem, egyelőre nem mehet be.
- Miért? A szüleim itt laknak! Jól vannak? –kérdeztem zakatoló szívvel, és közben Charles is megjelent mellettem.
- Egy fiatalembert és egy fiatalnőt tartoztatunk le jelen pillanatban, drogcsempészésért és emberölés miatt –tájékoztatott, mire a gyomrom összerándult. Milyen emberölés?
- Szerelmem –szólított meg Charles, és ahogy a rendőr elengedett, ő a karjaiba zárt. A biztonság, amit nyújtott számomra leírhatatlan volt, de a gondolataim ennek ellenére is kavarogtak, és állandóan a rendőr szavai jártak a fejemben. Emberölés.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
