Charlene Walsh
Július 27. csütörtök
Azt hittem jobban már nem lehetek padlón, de sikerült még jobban összetörnöm. Braydennel való beszélgetésem olyan fordulatot vett, amire sosem számítottam és szörnyű volt belegondolni, hogy valóban igazat mondott, és a szüleim engem csak örökbe fogadtak. De képtelen voltam megkérdezni anyuékat, ők voltak az utolsó lépés az igazsághoz, és nem voltam benne biztos, hogy készen állok elfogadni.
- Itt a gyümölcsös teád –állt meg előttem Charles, és egy rózsaszín bögrét nyomott a kezembe.
- Köszi –vettem át tőle a forróitalt.
- Mi lenne, ha csinálnánk ma valamit, amivel elterelhetjük a figyelmedet? –vetette fel az ötletet, majd leült mellém.
- Beszélnem kell anyuékkal –mondtam, mire elhúzta az ajkát.
- Biztosan készen állsz rá?
- Nem –feleltem egyértelműen. – De felesleges húznom az időt –nyúltam a telefonomért, ami a nappaliban lévő üvegasztalon pihent. Ahogy a kezembe vettem, felnyitottam a képernyőt, majd hívást kezdeményeztem anyuékkal. Miközben kicsengett, az ajkamat több alkalommal is megharaptam, és végül sikerült úgy, hogy kiserkent egy minimális vér az alsó ajkamból. Csodás.
- Igen? –szólt anya a telefonba.
- Szia, anya! –köszöntem halkan. – Voltam bent tegnap Braydennél –kezdtem, mire anya rögtön reagált.
- Igen? Hogy van? Mi is holnap már Birminghamban leszünk!
- Jól, de... Mondott valamit, amit muszáj megkérdeznem tőled/tőletek –mondtam idegesen, Charles pedig megfogta az egyik kezemet nyugtatás képpen. Hálás voltam amiért itt van mellettem, és elviselte a mélybe zuhanásomat. Pedig szörnyű látványt nyújtottam, a börtön látogatás után, addig sírtam, míg nem hánytam, majd a könnyeim ma reggelre teljesen elfogytak.
- Mit mondott? –kérdezte anya, de máris érezhető volt a feszültség.
- Azt, hogy engem csak örökbe fogadtatok –böktem ki. A telefon másik végében néma csend honolt, és elég volt ez válasznak. Brayden igazat mondott. Kinyomtam a hívást, majd eldobtam a telefont és Charleshoz bújtam, már nem tudtam kicsikarni magamból egy csepp könnyet sem. Jelen pillanatban, csak Charles biztonságos ölelésére volt szükségem. Viszont a fejemben, akkor is cikázott az a gondolat, hogy nem ők az igazi szüleim, akkor valójában kik azok?
- Mit mondott?
- Semmit.
- Mi?
- Nem válaszolt, szóval igaz –magyaráztam, és a meleg mellkasának döntöttem a fejem, a karjait pedig körém fonta.
- Annyira sajnálom, Charlene!
- Nincs családom, Charles –meredtem magam elé.
- Leszek én a családod –reagálta azonnal, mire a szívem nagyot dobbant és az érzelmek csak úgy átsuhantak a mellkasomon. Felemeltem a fejemet, majd megcsókoltam, mire rögtön visszacsókolt. Szükségem volt arra a biztonságra, amit nyújtott és hogy a gondolataimat elterelje. Jelzés képpen a tarkójára fontam az ujjaimat, hogy tudja nem akarom, hogy elhúzódjon. Másik kezemmel a melegítője széléhez nyúltam, miközben hátradöntött a kanapén.
- Nem akarok leállni, Charlene –szakadt el tőlem egy pillanatra. – Nem is kell –csókoltam meg mohón. Lehúzta rólam a spagettipántos trikómat, amivel szabaddá tette a felsőtestemet, én pedig róla húztam le a szürke pólót, ami szintén a padlón kötött ki. Csókokkal hintette be a mellkasomat, majd a hasamat és ezután lehúzta rólam a melegítőmet is.
- Szeretlek, Charlene –suttogta a bőrömnek, amibe beleborzongtam.
- Akarlak, Charles! –nyögtem ki, neki pedig csak ennyi kellett és felállt, majd felkapott a kezébe és a hálószobájába vitt. A puha matracra fektetett, majd a kezével a combjaim közé nyúlt, hogy beférkőzhessen a lábaim közé. Felém magasodott, majd hozzám simult a testével.
***
Charles mellkasán pihentettem a fejem, miközben az egyik kezével a kócos hajamat piszkálta. Nem hittem volna, hogy valaha is lefogok vele feküdni, de pillanatnyilag egyáltalán nem bántam, hogy megtörtént.
- Egyébként néztem lakásokat Párizsban –szólalt meg halkan. Nekem pedig összerándult a gyomrom. Sok minden történt az elmúlt hónapokban, és vele való szextől függetlenül, eszemben sem volt vele elutazni Párizsba. Szerettem őt, de szükségem volt arra, hogy újra építsem magam.
- Charles –emeltem fel a fejem és ránéztem.
- Én egyedül szeretnék elköltözni Párizsba –mondtam, mire egy árny át suhant az arcán.
- Azt hittem végre rendben vagyunk! –ült fel értetlenül, és ezzel engem is arra kényszerített, hogy így tegyek.
- Rendben is vagyunk! De jobbnak látom, ha egyedül költözöm el –magyaráztam, de ő csak bosszankodva kimászott a takaró alól, majd felöltözött.
- Most haragszol? –néztem őt értetlenkedve.
- Nem.
- Charles, ne haragudj én... –kezdtem, de amikor már fel volt öltözve, félbe szakított.
- Azt akartad végig, hogy vállaljam fel az érzéseimet, hogy szálljak szembe a hülye elveimmel, most megtettem! És te máris leakarsz lépni! Szerinted ez nekem, hogy esik? –akadt ki, és először bosszantott a reakciója, de pillanatok alatt megértettem, hogy igenis jogos a kiakadása. Annyira elvoltam foglalva a saját érzéseimmel, hogy felsem tűnt ő mekkora lépést tett meg felém. Szörnyű vagyok! Mielőtt szólhattam volna bármit is, Charles kiment a szobából, majd vártam, hogy a bejárati ajtó csattanjon egy nagyot, de nem így lett.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
