Charlene Walsh
Március 19. Vasárnap
Késő délutánig maradt a Leclerc család, és igazán jót tett Charlesnak a jelenlétük. Bár láttam rajta, hogy az emlékei még mindig nem tértek vissza. Mrs. Leclerc elég nehezen akart haza indulni, de Arthur és Lorenzo addig invitálta, míg az előszobáig eljutottak, majd elhagyták a lakást. Ahogy kettesben maradtunk, Charlesra néztem, aki a nappaliban lehuppant a kanapéra.
- Rendben vagy? –érdeklődtem, és én is csatlakoztam hozzá a kanapéra.
- Aham, csak sok volt az információ –felelte, mire elhúztam az ajkam.
- Valami emlék előjött esetleg? –kérdeztem tapintatosan.
- Anya rémlik, sőt egy férfi is, aki valószínűleg az apukám lehetett –fogta a fejét, és nem nézett rám, csak a kanapé előtt álló asztalt mustrálta.
- Hamarosan minden kép összefog állni –simogattam meg a hátát.
- Gondolod? Jelenleg úgy érzem magam, mintha áthajtott volna a fejemen egy kamion –közölte, mire elkuncogtam magam.
- Biztos vagyok benne –bólintottam határozottan.
- És veled mi a helyzet? –dőlt hátra a kanapén, majd rám szegezte a tekintetét.
- Ezt, hogy érted?
- Látom rajtad, hogy valami nincs rendben, történt valami?
- Nem –hazudtam, és ezt ő is azonnal észrevette.
- Miért nem akarod elmondani?
- Mert nem fontos –hazudtam ismét. Pedig igenis az volt. Kirúgtak. Elvesztettem az álom munkámat és ha Charlesnak már nem lesz szüksége rám, akkor zuhanhatok vissza a komor angliai életbe, és ismét retteghetek attól, hogy a testvérem megüt vagy érzelmileg bántalmaz.
- Oké –mormogta, majd megsértődött. A napokban ez volt az első igazi Charles Leclerc reakció, amit elképesztően jó volt látni annak ellenére, hogy rám neheztelt pillanatnyilag. Ennek hatására pedig úgy döntöttem, elmondom neki az igazságot.
- Kirúgtak –sóhajtottam. Charles rám kapta a tekintetét, és meglepetten nézett rám.
- Miért?
- Mert miattam történt az egész –mutogattam a levegőbe.
- Nem emlékszem a történtekre, de azt tudom, hogy egy idegen csaj támadott meg –mondta, majd így folytatta: - Nem értem, hogy téged miért kell ezért elküldeni?
- Én sem igazán értem, de hagyjuk is –álltam fel a kanapéról.
- Fáradt vagyok –kerültem meg a kanapét, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Március 20. hétfő
Hétfő délután, Charles és én lementünk sétálni Monaco utcáira. Sejtettem, hogy estére már mi leszünk az interneten a felkapott téma, de Charlesnak már ideje volt kicsit kimozdulnia a friss levegőre. Mellesleg megtalálta a fényképezőgépét is, és úgy tűnt felkeltette az érdeklődését, ezért magával hozta a sétára. A part felé haladtunk, miközben Charles a fényképezőgépet bekapcsolta, és nyomkodni kezdte. Elmosolyodtam ahogy figyeltem őt. Emlékezett hogyan működik, és ez egy jó jel volt. Ahogy néztem őt, hirtelen megállt és felém fordítva a kamerát lefotózott.
- Hé! Nem vagyok fotogén! –kaptam a kezemet az arcom elé.
- Ne izélj már, gyönyörű vagy –nézte a fényképező képernyőjét, én pedig úgy elvörösödtem, hogy inkább elfordultam és tovább sétáltam.
- Lefotózhatlak még egyszer? –követett, és közben a karja az enyémnek simult ahogy sétáltunk a part felé. A teste melegét még így is simán megéreztem, pedig egy fekete pulóver volt rajta, rajtam pedig a kék farmerkabátom.
- Nem is tudom –gondolkodtam el a kérésén. Őszintén semmi kedvem nem volt modellt állni neki, de tudtam, hogy ez talán az emlékeit elő segítheti majd, és nekem csak bekell állnom pár képre. Remélhetőleg gyorsan megunja majd az én fotózgatásomat.
- Rendben, legyen –eresztettem el egy sóhajt, majd ahogy a homokos partra értünk, leültem a hideg földre, hátha felvázok.
- Mióta fotózok? –tette fel a kérdést ahogy lőtt egy képet, közben a lábaimat felhúztam, és a karjaimat körbe fontam a térdeim körül.
- Szerintem pár hónapja –reagáltam, és persze a válaszom közben is lefotózott. Két méterrel arrébb térdelt a homokban, és úgy nyomkodta a fényképezőt.
- Lefotóztalak már korábban is?
- Szerintem inkább leütöttél volna a fényképezővel, minthogy lefotóz –horkantam fel, ő pedig felállt, majd leült mellém és felém nyújtotta a gépet, ahol pár kép jelent meg rólam. Tényleg nem lettek rosszak és látszott, hogy Charlesnak van ehhez érzéke.
- Szerintem tévedsz –vette vissza a gépet, majd hosszú ideig lépkedett vissza, mire ismét felém nyújtotta a fényképezőt, ahol egy tavaly ősszel készült kép jelent meg. Az első forma1-es versenyem volt, ahol már alkalmazottként jelentem meg.
- Ez szeptemberben készült –mondtam, mire Charles bólintott.
- Nem hinném, hogy utáltalak volna –ingatta meg a fejét mosolyogva.
- Lehet véletlen fotóztál le –próbáltam valami magyarázatot találni a képre, de éreztem, hogy elég gyengén megy.
- Nem vagy egyszerű eset –röhögte el magát, majd felállt a homokból, és a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a segítséget, majd ahogy a talpra álltam, magához húzott az egyik kezével, a másikat pedig a tarkómra csúsztatta és az ajkainkat összeérintette. A testemen ismerős szikra futott végig, és a pulzusom az egekbe szökött, de épphogy visszacsókoltam, pillanatokkal később ellöktem magamtól.
- Mit csinálsz? –hitetlenkedtem, és próbáltam dühösebbnek lenni, mint elkábultnak a csókjától és az érintésétől. Nem engedhetem meg, hogy elfajuljanak a dolgok, mindenki azt hinné, hogy kihasználtam a helyzetet, mert nem emlékszik semmire. Ez rossz fényt vetne rám, és így is elég nagy szarban vagyok. Nem mondom, hogy nem vágyok rá, mert hülye lennék ezt mondani, de észnél kell lennem.
- Ne haragudj, én csak –túrt a hajába idegesen, és úgy tűnt nem erre a reakcióra számított.
- Menjünk vissza –indultam el a homokban, és nem vártam meg, hogy Charles is így tegyen. Megkell húznom a határokat. Charles pillanatok alatt utolért, és a levegőben érződött a kínos feszültség, ami egyszerűen szörnyű volt.
- Visszacsókoltál –szólalt meg, amikor felértünk a leaszfaltozott részre. A gyomrom összerándult ahogy tudatosult bennem, amit mondott.
- Reflexből –vágtam rá.
- Reflexből? Ilyen sűrűn szoktál smárolni? –kérdezte, mire megállított a kétkedő hangnemével.
- Olyan hihetetlen lenne?
- Abból ahogy az imént reagáltál, nem úgy tűnik mintha minden héten másik pasid lenne –válaszolta, és közben a tekintete furcsa árnyalatot vett.
- Van valakid, ugye? –kérdezte rezzenéstelen arccal.
- Az a Lando srác, mi?
- Nem, nincs senkim! De ha lenne se tartozna rád –fordítottam neki hátat, majd ismét folytattam az utamat a lépcsők irányába.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
