Charlene Walsh
Július 3. hétfő
Lando rám hagyta az étterem választást, ezért egy kicsit szolidabb helyre ültünk be, ahol nem voltak olyan sokan és így kevesebb eséllyel is láttak meg minket. Éppen a rendelt ételeinket fogyasztottuk, és hosszú idő után kicsit jobban éreztem magam a társaságától.
- Abban a lakásban laksz, amit Charles kivett? -tette fel a kérdést, amit valahol vártam is.
- Igen, de nem Charles miatt, hanem mert túl sok lehetőségem nem adódott -feleltem azonnal, és Charles említése miatt az étvágyam alábbhagyott.
- Persze, megértem -bólintott. - Én csak kíváncsi voltam, hogy jelenleg hol laksz.
- Még mindig ott, de hamarosan szeretnék onnan elköltözni, nem akarok Charleshoz semmilyen módon kötődni -sóhajtottam, és a tányéromon lévő sültkrumpli hirtelen nem is tűnt olyan finomnak.
- Amúgy nem teljesen értem, mi is történt köztetek? -csodálkoztam, hogy nem tudott semmiről, hiszen barátok voltak, vagy talán már nem állnak olyan közel egymáshoz?
- Nem mesélt neked semmit? -érdeklődtem.
- Nem, mert eltávolodtunk -felelte, én pedig szörnyen éreztem magam. Talán miattam? De hiszen Charles nem is tudott Lando érzéseiről, legalábbis tudtommal.
- Miért?
- Most részletezzem? -nevette el magát keserűen. Miattam. Basszus!
- Ne haragudj, amiért nem kerestelek a vallomásod után -csúszott ki belőlem, mire hátradőlt a székben.
- Nem is vártam el, hiszen ott volt neked Charles.
- Hiba volt bíznom benne -szakadt ki belőlem.
- Feltűnt, bár nem hiszem, hogy bántani akart volna téged -ingatta meg a fejét, és meglepett, hogy eszében sincs Charles ellen beszélni. Lando Norris tényleg a legnormálisabb srác, akivel eddig találkoztam.
- Pedig bántott -reagáltam rezzenéstelen arccal.
- Tudom -húzta el az ajkát. - Bár őszinte legyek elég idióta, ha jobban kell neki a mostani csaja, mint te -tette hozzá, és a szívem ezerrel kalapálni kezdett a szavaitól. Felemelő érzés volt, hogy Lando tényleg többnek tekint, mint egy átverhető liba.
- Köszönöm -úgy éreztem ez a legmegfelelőbb válasz.
- Én csak tényeket közlök, mellesleg egyél, mert túl sokat fogytál -mutatott a tányéromra, és huncut mosollyal ajándékozott meg.
- Most megszóltál? -néztem rá tetetett felháborodással.
- Igen -bólintott szemérmetlenül.
- Kapd be! -nevettem el magam, majd egy sültkrumplit hozzá dobtam, amit kapásból megevett.
- Gyerünk, asszony egyél!
- Eszem, eszem -ingattam a fejem mosolyogva, majd próbáltam magamba gyömöszölni még pár falatot. Hosszú ideje nem éreztem magam ilyen jól, és persze emiatt elképesztően gyorsan is telt az idő. Nem akartam ilyen gyorsan elszakadni tőle, hiszen kitudja mikor találkozom újra vele, vagy egy másik ismerős arccal. Ahogy végeztünk az étellel, Lando telefonja megrezzent, és ezzel egy időben a mellkasomban éles fájdalom keletkezett, ami már lassan normálissá vált nálam. Nem akartam, hogy elváljanak az útjaink.
- Mennem kell -nézte meg a telefonján lévő üzentet.
- Máris? -néztem rá elkeseredve.
- Hivatalos vagyok egy konferenciára -sóhajtotta unottan, én pedig merészkedtem egy olyan kérdést feltenni, ami a magányos lelkem mélyéről szólt.
