Halálos hajsza [Park Jimin f.f.] Befejezett

Epilógus

- Készítsék elő a műtőt! Azonnali beavatkozás szükséges.

—————————————

- Mondjanak már valamit! Hogy van a lányom? -ordítja, miközben nővérek és ápolok szaladgálnak ide-oda.

—————————————

- Ne aggódjon asszonyom, a lánya túlélte. Altatásban tartjuk amíg a fájdalmai elviselhetőek nem lesznek.

- Nagyon köszönöm doktor úr! Az ég áldja meg amiért megmentette a lányomat.

—————————————

- És most mi legyen? -kérdezi elfolytott hangon, könnyeit nyeldesve.

- Hölgyem a lánya nem hajlandó sem enni, sem inni. A gyógyszereit sem veszi be. Sajnos komoly pszichikai trauma érte őt az esemény napján. A pszichiáterünk konzultált önnel ha jól értesültem róla?

- Igen doktor úr, elmondta milyen lehetséges módok vannak.

- Akkor maga dönt asszonyom. Melyik megoldást választja? -tette fel a súlyos kérdést, melyhez valóban súlyos válasz is tartozott.

- Mondják meg neki. Azt szeretném ha SeongMin jobban lenne és ha ez az ára ám legyen.

- Rendben asszonyom, máris tájékoztatom őt a hírről.

—————————————

Négy hónappal később

- Kang SeongMin! Siess már az ég áldjon meg, el fogunk késni!

- Jövök már anya, jövök.

Lesiettem a lépcsőn ahol már anya toporzékolva várt.

- Ideje! Gyere menjünk ha időben oda akarsz érni az ünnepségre.

Megragadta karomat és magaelé lökve megakadályozott abban, hogy harmadszorra is visszamenjek valamelyik elfelejtett cuccomért. Beszálltunk kocsijába és sietve indultunk el.

Igen, nos túléltem a Seoulban történt dolgokat. Nem sokon múlt de az orvosoknak hála itt vagyok. Mikor magamhoz tértem anya volt az első ember akit megpillantottam. Örültem neki, hogy láthatom viszont végletekig szomorú voltam amiért mégis csak életben maradtam és ezzel az járt, hogy szembe kellett néznem a fájdalmaimmal. Nem volt egyszerű, sőt! Bevallom eleinte elgondolkodtam az öngyilkosságon. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy mindezt végig csináljam, ráadásul egyedül. Oké ott voltak a szüleim és a barátaim is, de a belső harcokat csak az tudja megvívni akiben éppen dúlnak. De én nem akartam ezt, nem álltam rá készen és őszintén nem is akartam senkit sem elengedni. Akartam, hogy velem legyenek, hogy jöjjenek vissza de... Mindegy. A lényeg, hogy az utolsó utáni pillanatban kaptam egy olyan hírt amitől úgy éreztem meg tudom csinálni. És meg is csináltam. Bár rohadt egy keserves időszakon vagyok túl de végülis túléltem, itt vagyok.

&&&

Egy óriási vaskapu előtt állunk meg, ami felett az áll "Városi temető". Megigazítom ünnepi ruhámhoz tartozó nyakkendőmet és nehéz léptekkel indulok meg előre. Anya szorosan mellettem baktat, keze karomat szorítja. A szentélyhez érve leveszem cipőm és bemegyek. Anya kint megáll, hisz tudja, hogy ide általában egyedül jövök és egyedül kell bejönnöm hozzá. Ez is segít a gyógyulásomban, legalább is az orvos szerint.
Meghajolok YoonGi táblája előtt és könnyes szemmel simítok a fából készült faragott tárgyra.

- Szia YoonGi! Remélem jól vagy odafent? -mosolyodom el fájdalmasan- Tudom, hogy azt szeretnéd ha nem sírnék ezért megpróbálok nem bőgni. Képzeld, a mai nap nagyon fontos. Ma kapom meg a diplomám. Ügyvéd lettem! -mesélem büszkén- Remélem büszke vagy rám? Nélküled ez mind nem történhetett volna meg, úgyhogy hálásan köszönök neked mindent. Ha te nem vagy, ma nem kezdődhetne el egy olyan fejezet amit én nemhogy elkezdeni de megnyitni sem akartam. De te erőt adtál nekem és visszaadtad a darabomat amit elvesztettem. Szóval köszönöm neked! Kérlek légy ma velem és fogd a kezem mikor fellépek arra az emelvényre. Te add át nekem a diplomámat, rendben?