Rupture h.s. au (magyar)

19. fejezet - "Mit csinálok, Autumn?"

Harry

"1,2,3" Számolt Autumn, egyik karom a vállán volt, másik karja pedig alig működő testem körül volt, ahogy próbált felemelni az ágyból. El akarta távolítani a vért, de túl sok volt ahhoz, hogy letörölje egy törölközővel. Megrezzenve és egy elkerülhetetlen morgással kimásztam az ágyból és a  fürdőszoba felé sántikáltam.

"Beszélj. Beszélj bármiről és eltereled a figyelmed a fájdalomról." Ajánlotta, többször fújtatott, de nem panaszkodott a súlyom miatt.

"Miért nem gondoltam erre korábban? Oh, tudom, mert kimerült vagyok és úgy érzem bármelyik percben elájulhatok, de igen, beszélni határozottan jó, és nem fárasztó."

"Oké, okostojás."  Ledobta a vállán lévő kezemet, leültetett a kád szélére, inkább durván és bár a szemeim csukva voltak biztos voltam benne, hogy megforgatta a szemeit. A fejem lefelé lógott, kezeim remegtek isten tudja mitől, ahogy elcsendesedtem. Azt hittem ott hagy, de hideg érintése eltávolította a fejkendőm és a pólómra nézett.

"Kezeket fel." Sürgetett, segített felemelni kezeimet, de a kificamodott vállam nem bírta.

"Basszus, oké, levágom rólad." Jelentette be és mielőtt tiltakozhattam volna, megéreztem, hogy az anyag szakad és tudtam, hogy túl késő volt visszautasítani a kérésér, vagy inkább parancsát. Fújtatott és morgott és frusztráltam káromkodott, de hamarosan félmeztelen voltam. Keze végigsimították zúzódott bőrömet, olyan mintában, amit nem tudtam elnevezni. Légzése egyenletessé vált, ahogy folytatta a bőröm felfedezését a mellkasomon.

"Ezt szeretem." Suttogta, hangja halk volt, sok dologgal teli, amiket nem tudtam leírni, sem megérteni.

"Melyik? Vak vagyok." Halkan kuncogott és félúton megállította magát, mintha rossz lett volna, hogy nevetett valamin, amit mondtam vagy maga a nevetés.

"A madarak. Mindig visszarepülnek egymáshoz, és annyira gyönyörűen meg vannak csinálva."

"Igen, nos az én kedvencem a horgony a csuklómon. Előtte egy idézet volt ott, de kinőttem azt hiszem." Megfogta a kezemet és az említett tetkón simított végig.

"Mi volt az?"

"Nem vagyok képes változni." Nem tudtam miért vagy hogyan, de valahogy tudtam, hogy szemöldökeit ráncolja , de ugyanakkor kíváncsi volt és összezavarodott.

"Hogy nőhetted ki?"

"Változtam, azt hiszem." Vontam vállat az épp vállammal, ki akartam nyitni a szemem, mert rá kellett néznem, mert biztos voltam benne, hogy ő figyelt.

"Tényleg? Úgy értem, az emberek változnak, vagy visszatérnek a gyökereikhez, amivel születtek, egy életet töltenek meneküléssel? De nem menekülhetsz el az elől, aki vagy. Mindig visszatérsz, és feléled, ami benned maradt, vagy megöl, a kettő közötti állapot nem létezik." Kezeimet elengedte, kezei nadrágomhoz értek, lassan lecipzározta azt. Imádkozni kezdtem, hogy ne reagáljak rá úgy, hogy tenném.

"És segített vagy megöl?" Mozdulatában hirtelen megállt, de kezei derekamon maradtak. Sikerült kicsit kinyitni a szemeimet, látásom homályos volt és céltalan, de láttam, hogy kicsit a fejét rázta, ajkai enyhén elnyíltak, mielőtt visszatért korábbi cselekedetéhez.

"Nem tudod mit csinálsz, Harry." Lehelte és túlságosan elmerült saját világában és gondolataiban, hogy észrevegye tekintetemet.

"Mit csinálok, Autumn?" Tágra nyílt szemeit rám emelte és ajkaimon kis mosoly játszott a puszta látványától.

"T-te egyenesen egy csapdába sétálsz."

"Igen?" Bordáim tiltakozása ellenére lehajoltam, arcom alig pár milliméterre került övétől. Szemei ajkaimra rebbentek, mielőtt újra szemeimbe nézett.

"Ne csináld ezt, Harry." Félig fenyegetőzött és könyörgött.

"Mit csinálok, Autumn?" Becsukta szemeit, mellkasa le és fel emelkedett, mielőtt elvette kezét derekamról. Homlokát ráncolta és semmit nem akartam jobban, mint elcsókolni.

Kezemet kinyújtottam és arcára helyeztem,  nem mozdította meg arcát és mélyet sóhajtott. Azt hittem elértem, azt hittem végre beengedett, de aztán gyorsan lábra állt, a fejét rázta kétségbeesetten, mintha az érintésem lyukat égetett volna rajta.

"Zuhanyozz le és szólj, ha kész vagy." És ezzel kilépett a fürdőből, engem összezavarodva és meglepetten ott hagyva és ismét csalódottan. Sóhajtottam egyet,miközben a kádnak dőltem támaszért, hogy felálljak. A világ forgott, de ismét becsuktam szemeimet, mert nem volt többé mit nézni. Lezuhanyoztam, egy részem élvezni akarta a békés nyugalmat, de a másik felem; az abszolút naiv reakciót akart kiváltani belőle. De ez nem történt meg, nem hallottam kintről semmit addig, amíg ki nem nyitottam az ajtót és fel-alá járkálva pillantottam meg, kezei a hajában voltak, mintha ki akarta volna tépni.

Amikor meghallotta, hogy az ajtó nyitódott, kétségbeesett szemei találkoztak enyémmel, léptei lassan megálltak, kezei még mindig hajába voltak. Hamar magához tért, mellém sietett, visszatértünk a korábbi helyzethez, neki dőltem támaszért.

"Még mindig fáj?" Kérdezte és a fejemet az egyik szekrénybe ütötte.

"Basszus, basszus. Sajnálom." Igyekezett elhúzni a szekrénytől, elvesztette egyensúlyát és a földre esett engem magár húzva. Nevetett, szemeit szorosan összecsukta nevetése erőssége miatt, amitől a ledöbbenésből magamhoz térve én is nevetni kezdtem. Még sosem láttam így előtte,  gondtalan,boldog és ártatlan. Majdnem ragyogott és könyörögtem a szemeimnek, hogy ne pislogjak, mert szükségem volt arra, hogy addig csodáljam, amíg lehet. Nevetése lassan elhalt, apró kuncogás maradt, miközben szemembe nézett.

"Talán nem a legjobb ötlet volt Louist elküldeni." Mondta szórakozottan.

"Tízszer rosszabbá tenné, bízz bennem." Bólintott egyetértően enyhén sóhajtva, de nem törte meg az intenzív szemkontaktust.

"Gondolod, hogy fel kéne kelnünk?"

"Nem arról szól, hogy mit kéne tennünk, hanem hogy mit akarunk. Mit akarsz Autumn?"

"Te és a pszichológiai szarságaid, Harry, esküszöm." Szemeit forgatta, de mosolya továbbra is ajkán játszott.

"Ilyen vagyok." Mondtam.

"Igen." Értett egyet, nyugodt viselkedése lassan eltűnt, szomorúvá vált, minden ok nélkül.

Elhúzódott tőlem, mielőtt segített felkelni a földről. Inkább dühössé tett hangulatváltozása, miközben hagytam, hogy felállítson, mindketten az ágyhoz sétáltunk. Letett, a szerkényhez sétált és kivett egy nadrágot és egy fehér pólót. Gyorsan letette mellém, többé nem nézett szemembe, mielőtt visszasétált a székhez és lekapcsolta a lámpát. Háttal volt nekem, kezeit keresztbe fonta mellkasa előtt, miközben újra egyenletesen vette a levegőt. 

"Mi történt?" Sziszegtem az orrom alatt.

Sóhajtott egyet, de nem szólt hozzám, mindketten tanácstalanok, kellemetlen csendbe temetkeztünk.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: