Rupture h.s. au (magyar)

39. fejezet - "Minden rendben."

Autumn

"Figyelj Liam, az egyetlen testvérem vagy és van pár dolog, amiket bárcsak nem kéne elmondanom neked, de el kell. Nem védhetlek meg téged, vagy magamat ettől tovább. Mindkettőnknek meg kell.... küzdenie ezzel, oké?"

Egy hete történt, hogy Liam visszahozott engem a kaotikusok táborába. Niallnél volt egy őrrel együtt. Úgy éreztem, mintha sokkal több ideje nem  láttam volna. Mintha a fejemben lévő harag,félelem és összezavarodottság elhomályosították volna a látásom. Kedvesen nézett rám, ártatlan szemekkel és kényszert éreztem, hogy megvédjem a világtól. A pokoli múlttól, a brutális apánktól, még saját magamtól is. Mintha képes lettem volna rá.

Kezeit kezembe vettem és sóhajtottam egyet. Megfeszült érintésem alatt, mielőtt enyhén megszorította a kezem. Annyi mindent elvettek tőle és most össze kell törnöm a képet a szüleiről, ami kialakult benne. 

"Emlékszel a történetre, amit mondtam nekem anya...a halálról?" Bólintott és láttam a szemeiben az ártatlan, tudatlan kicsi fiút. A szívem darabokra tört.

"A dolgok nem úgy történtek, ahogy gondoltuk. Emlékszem dolgokra. Nem tudom miért most, de eszembe jutottak. Liam, annyira hideg voltam, távolságtartó és önző. Hagytam, hogy a fájdalom kiszívja az életem és elfelejtkeztem a te fájdalmadról. Nem vagyok képes megmagyarázni mennyire sajnálom. Nagyon,nagyon sajnálom. Azt is, hogy ezt el kell mondanom és újra ezt kell tennem veled. Ez   második legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem, azok után, hogy annyi éven át kizártalak. De sosem akartam hazudni neked. erről nem. Liam. Csak.." Egy makacs könnycsepp félbeszakított. 

"Minden rendben, Autumn. Bármi is legyen, rendben van." Suttogta és gyengéden simított végig kezemen.

"De nincsen Liam. És nem tudom hogy tudnám helyre hozni. Nem tudom, hogy tehetnék úgy, mintha ez is rendben lenne. Ez..Istenem Liam, apa volt. Ő volt, aki elvitte őt és az ő parancsára gyilkolták meg. Az agyam, nem tudtam hogy kezeljem, szóval az elmém kizárta és mélyre eltemette a dolgot. Az emlékeim ködösek voltak és nem tudom, hogy éljek az igazsággal. Nagyon sajnálom, Liam."

Ő is sírni kezdett és kérdéseket tett fel, amikre hosszú ideje szerettem volna válaszolni, hogy könnyítsek rajta, de nem tudtam. Szóval magamhoz szorítottam és egész addigi életem során először megengedtem önmagamnak, hogy érezzem a fájdalmát, az enyémmel együtt. Hallottam minden egyes zokogást , ami elhagyta ajkait. Éreztem minden egyes könnycseppet, ami a nyakamba hullt. Éreztem minden  egyes szívdobbanását.  Mindent éreztem és pokolian fájt, de így kellett lennie , az egyetlen esélyem volt valamit érezzek a halálos üresség helyett.

Sírtuk az anyáért, akit olyan hirtelen vesztettünk el, igazságtalanul. Sírtuk a gyerek énünk iránt és a darabokra tépett ártatlanságunkért, ami miatt a jelenlegi távolságtartó, összezavarodott énünk kialakult. Sírtunk a férfi miatt, akit apánknak hittünk, és azt ahogyan a legrosszabb rémálmunkká vált.  A világért sírtunk, ami a végéhez közeledett és aminek sosem lenne szabad újjászületnie. Csak sírtunk, mert minden olyan régen történt és annyi mindennek voltunk szemtanúi rövid idő alatt.

Végül alább hagyott sírásunk és lefeküdt mellém az ágyra, fejét ölembe hajtotta, ahogy kiskorunkban annyiszor feküdtünk és a kegyetlen világ sajnos megváltoztatta.  Évek óta nem éreztem magam olyan közel hozzá és habár a szívem fájt az új felismeréstől és a bűntudat felfalt belülről, azt kívántam bárcsak addig tartana, amíg mindketten meggyógyulunk. De ez nem vált valóra, mivel Harry jelent meg a szobában Niallel a háta mögött. Mindkettőnkre kedvesen nézett, mielőtt félrepillantott, hogy teret tudjon nekünk adni, amire szükségünk volt. Liam felült és megtörölte kisírt szemeit és mosolyt erőltetett magára. A szívem nagyot dobbant és viszonoztam a mosolyt gyengén. Aztán felállt és Niallhez sétált, miközben beszélgetni kezdtek. Harry felém közelített és felmérte a változást a ruhámon.

"Elmondtad neki, igaz?" Bólintottam és gyengén sóhajtottam, mielőtt visszazuhantam az alvó pozíciómba. 

"Jól vagy?" Elmosolyodtam, de annyira volt ellentmondó, int én magam. Úgy tűnt megértette, habár még egyszer bólintott válaszolva a mosolyomra. 

"Át kell cserélnünk a kötést a sebeiden, aztán beszélhetünk egész éjszaka nonszensz dolgokról. Vagy sírhatsz a karjaimban tovább."

"Fasz!" Háborodtam fel, mielőtt nevetésben törtem ki. Láttam, hogy büszkén mosolygott, mielőtt ő is nevetni kezdett fejét rázva  az egész helyzet iróniája miatt. Hamarosan Liam és Niall visszasétáltak hozzánk és Liam ölelésébe húzott. Nem tudtam mit tegyek, olyan rég volt amióta  beismertem a tényt magamnak, hogy szerettem a bátyám jobban, mint valaha képes lettem volna elismerni. Gyengén köré fontam karjaimat és nem foglalkoztam a kellemetlen fájdalommal.

"Mennem kell, de holnap is jövök, ha tudok. Szeretlek Autumn."

Annyira egyszerű volt. A legtöbb embernek normális lett volna, de nekem elsöprő volt és azt hittem újra sírni fogok, de olyan sebezhetően fogott. Elhúzódott és homlokon puszilt és egy utolsó mosolyt küldött felém ,mielőtt elsétált. Nem várta meg a válaszom, mert tudta, hogy nem tudtam bánni a szeretettel.  Nehéz súlyként nehezedett a mellkasomra, nem tudtam elképzelni, hogy szeressek valakit és,hogy ő viszont szeressen. De a szemem Harry esett egy kósza másodpercig és úgy nézett rám, hogy nem tudtam megfejteni , de melegséget árasztott, kellemes és biztató volt, mire azon kaptam magam, hogy választ suttogtam a bátyámnak , aki nem számított rá, de szüksége volt rá.

"Én is szeretlek, Liam."

*************************************
Sziasztok! Nem is tudom mit mondhatnék, talán csak annyit, hogy nagyon sajnálom a nagy kihagyást, és ha ez érződik a részen azt még jobban. Nem tudom maradt-e olvasóm, ha igen akkor kellemes olvasást a részhez!
(Már inkább nem ígérek semmit a részek érkezésével kapcsolatban... :/ )