Rupture h.s. au (magyar)

57. fejezet - "Ez az oka?"

Autumn

Az alvó Rainet karjaimban cipeltem, miután kifárasztotta magát a lőtéren, majd körbe-köreb futkározva próbált bújócskát játszani velünk, aminek az lett a vége, hogy ő elbújt, de mi nem igazán kerestük. Túl sok energiája volt, amivel nem tudtunk lépést tartani, amíg végül el nem fáradt annyira, hogy elaludt az egyik gumin. Először csak néztem egy ideig, mielőtt felvettem. 

Harry egyik keze a derekamon volt és közelebb húzott magához egy kicsit, félt, hogy nem bírom el a súlyt. Először sok erőmbe került, hogy ne húzódjak el és engedjem, hogy segítsen.  Aztán könnyebbé vált, amíg végül olyan érzés volt, hogy Harry keze is a testem része volt.

"Ez az oka? Amiért nem ölted meg azt az embert a táborodban? Az ok amiért nem próbáltál harcolni, amikor sarokba szorítottak a régi házadban?" Beszélt Harry és lehelete hatására a hajam megmozdult, mert fejemet vállára hajtottam. Felmelegített, de a hideg végigfutott rajtam a nem kellemes emlékek hatására.

"Sok oka volt. Nem akartam igazán harcolni ellenük. Attól féltem, ha elkezdek ölni,akkor soha többé nem leszek képes megállni. És tudom, hogy így is sok vér tapad a kezemhez, Harry, túl sok halál kötődik hozzám. Nem tudnék többet elviselni." Csendes volt, de keze karomon simított végig. Meglepett milyen könnyen engedtem neki, amikor olyan érzés volt minden kéz, mintha bántani akart volna, minden érintés égetett volna. De az övé sosem volt ilyen.

"Liam elmondta, tudod. A házatokkal kapcsolatban. Hogy nem jártál ott amióta -- minden megtörtént.."

"Nem, nem jártam."

"Gondolod, hogy valaha odamentél volna, ha nem anyáról lett volna szó?"

"Nem hiszem, hogy oda mentem volna, ha nem rólad lett volna szó, nem."

Lassan megállt, a szél fújta körülöttünk a port, majdnem betemetett mindent. Kezét vállamra tette és én imádkoztam, hogy ne ránduljak meg, vagy húzódjak el. Remegtem, egy kicsit és ha észre is vette nem tette szóvá. Szemben álltam vele, szemünk egymásba mélyedt és az egyetlen határ a testünk között az alvó Raine teste volt.

"Rólam?" Suttogta, mintha nem értette volna, nem akarta volna elhinni, hogy valakinek ennyit jelenthet. 

"Igen, Harry. Rólad. A régi énem nem foglalkozott volna vele. Nem mentem oda, de nem igazán azért, mert féltem, hanem csak egyszerűen nem érdekelt. Egy kicsi félős gyereket hagytam hátra. Ott hagytam. Nem volt rá szükségem, nem gondoltam, hogy számít, amíg nem jöttél és - és annyira mélyen érzel át mindent, néha túl mélyen, Harry. Irigy voltam rád. Azt kívántam, bárcsak képes lennék bármit érezni irántad vagy felőled. Úgy akartam érezni irántad, ahogy megérdemled. Lassan összetöröd a mérges, pusztító régi önmagam. Amikor bementem a házba rájöttem, hogy az utolsó esély volt, hogy visszakapjam a valaha létező emberi részemet. Azt gondoltam, két lehetőség lehet, vagy összetörök és előjön minden, ami elől menekülök, vagy visszaváltozom a régi önmagammá és csak megtörténik."

"De nem változtál vissza." Mosolygott és szemei kivételesen csillogtak és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a holdfénye miatt. Bólintottam és sóhajtottam egyet, és próbáltam kikerülni abból, ami bennem fojt.

"Nem, nem változtam vissza. De talán megtörtént volna, ha nem jössz vissza értem. Isten tudja hol kötöttem volna ki."

"Nem tudtalak ott hagyni. Nem anya miatt. "

"Akkor miért?" A hangom remegett és a testem is, de próbáltam egyben tartani magam. Felkészülni rá bármit is fog mondani nekem. Erősnek kellett lennem az életemben, hogy szembe nézzek vele.

"Arra gondoltam, hogy haza megyek és anya jól lesz, és aztán visszatérhetek egy üres szobába, ami tele lesz a te illatodat őrző ruhákkal és egy lerombolt ággyal, ami már nem lesz jó. Arra gondoltam, hogy minden reggel úgy kelnék fel, hogy túl nagy lenne az ágy, túl hideg. Ruhákat viselnék, amik nem illenének rám. Azon az úton sétálnék, ahol megcsókoltalak vagy beszélgettem veled, vagy nevettem veled és te nem lennél ott. Találkoznék olyan emberekkel, akikkel te is találkoztál és látnám a jelenléted jeleit. Látnám Rainet és túl sok lenne. Nem tudtam megtenni. Nem tudnám a hátralévő életemet tölteni, anélkül, hogy folyton arra gondolnék hol vagy, mit tettél vagy mit tettek veled. Nem tudnék magammal élni, tudva, hogy nélküled kell. Túl önző vagyok. Túlságosan szeretlek."

Nem tudtam, hogy a szívem összetört vagy elolvadt. Nem tudtam, hogy a szívem túl gyorsan vagy túl lassan dobogott. Nem tudtam semmit, csakhogy a mellkasomban dobogott.

"Köszönöm, Harry."

Túl sok minden kellett megköszönnöm neki, túl sokat, hogy kimondható legyen. Meg kellett köszönnöm, hogy megmentette az életem időről időre újra. Hogy engedte, hogy a szobájában maradjak, hogy nekem és Liamnek adott otthont. Hogy gondoskodott rólam és megvédett még ha okot sem adtam rá. Hogy szeretett, amikor én utáltam magam, amikor neki is oka lett volna utálni. Hogy visszajött hozzám. Hogy azt mondta, amit. Hogy az volt, aki. Hogy az a jelenlét volt az életemben, amire szükségem volt. Hogy engedte, hogy szeressem. Annyi mindent kellett megköszönnöm, túl sokat, de abból ahogy nézett és a kis lépésből, amit felém tett, hogy kezét derekamra tegye, tudtam, hogy érti. Mindig értette.

Előrehajolt és majdnem megcsókolt az utolsó határt is lerombolva köztünk,de nem tette. Helyette homlokon csókolt, többször is. Nem panaszkodtam. Aztán újra maga mellé húzott és folytattuk utunkat a táborba. Talán kicsit mélyebben vettem levegőt, hogy érezzem illatát. És néha megpusziltam, ahol a fejem hozzáért, de senki sem hibáztathatott érte.