Rupture h.s. au (magyar)

66. fejezet - Még nem jött vissza.

Harry

Fény simogatta szemeimet, ki akartam nyitni, hogy visszatérjek a világba, ami tovább működött. Sötét lett, amikor elhagytam őt. Ujjak érintették meg a bőröm, hogy felkeltsenek és nem tehettem róla, de arra gondoltam milyen érzés volt az ujja a bőrömön. Egy hang suttogott a fülembe és hiába volt kedves, nem az övé volt. Még mindig hallottam a hangját, amikor elköszönt, kedvesen, amit könnyű volt összekeverni egy ígérettel, hogy marad. 

Szorosabban csuktam le a szemem, azt akartam, hogy a sötétség elnyeljen és ne dobjon vissza a szörnyű valóságba. Nem voltam rá készen. Nem voltam rá kész, hogy kinyissam a szemeimet és ne lássam őt. Hogy lássam milyen nélküle. Minden fájt. Nem voltam rá készen, hogy érezzem.

A hang erősebb lett, fel kellett kelnem. Lassan, hezitálva megtettem. A fény túl erős volt, megszédültem tőle, miközben pislogtam. Egyszer. Kétszer. Anya arca kezdett kitisztulni előttem. Majdnem felsírtam a megkönnyebbüléstől. Legalább ő volt az első dolog, ami fogadott a világban, ami többé már nem érdekelt. 

A fejem az ölében volt. Az ujjak, amiket éreztem hozzá tartoztak. Karjaimat dereka köré fűztem és arcomat hasába temettem, mert Autumn tényleg nem volt ott. Újra és újra rám tört a felismerés.  Alsó ajkamra haraptam, hogy visszatartsam a fájdalmam.

"Shh, kicsikém. Minden rendben van.  Jól vagy." Szorosabban öleltem. Úgy éreztem magam, mint aki elkóborolt és úgy éreztem szükségem van rá, hogy visszahúzzon. Nem mehettem Autumn után, ezúttal nem. Mert nem hagytam el. És ő sem engem. Mindketten eljöttünk, ami maradt belőlünk. 

"Mióta nem voltam magamnál?" Hangom feszült volt és sok erőt vett igénybe, hogy kimondjam a szavakat, majdnem vissza is aludtam.

"Két és fél napja. Mindannyian nagyon aggódtunk."

Az első gondolatom az volt; két nap és még nem jött vissza. Miért tart neki olyan sokáig? Mikor fog visszajönni? Kurvára hiányzott, fájt. A második gondolatom az volt; mi történt a táborba a két nap alatt? Mindannyian úgy élik meg a hiányát, mint én? Ők is olyan üresek belülről ,mint én? Hogy mer  az élet tovább menni úgy, hogy ő nincs mellettem?

"Oh,Istenem, anya." Szenvedtem. Valami uralkodott felettem és túl gyenge és fáradt voltam a harchoz. Többé nem volt bennem harcvágy. 

"Minden rendben van. Minden rendben lesz, kicsim. Most már felkeltél és  helyrehozunk." El akartam neki mondani, hogy lehetetlen. Nem tud rajtam segíteni, mert Autumn tartott egyben és most darabokban voltam. 

"Elment, anya. Nincs itt. Nincs velem."

Azon tűnődtem hányszor kell kimondanom ahhoz, hogy kevésbé fájjon? Mennyi hangot kell hallanom ahhoz, hogy a megtört hangja elhalványuljon bennem, amikor megcsókolt utoljára? Mennyi kéznek kell megérintenie ahhoz, hogy ne érezzem mindenhol magamon az ő ujjait? Mennyi napnak kell eltelnie, hogy képes legyek elhagyni az ágyat és tovább élni? Mennyi idő mire visszajön?

"Oh, kicsim. Tudom. Louis elmondta mi történt. Elmondta, hogy bátor voltál. Engedted, hogy azt tegye, amit kell. Tudom mennyire fáj, de ez volt a helyes. Ha visszahoztad volna ide, az nem ő lett volna. Jól cselekedtél, Harry."

"Elfogadtam volna. Bármivé is vált volna, elfogadtam volna és szerettem volna. A szívem fáj anya. Nem akarok többé így érezni. Minden annyira fáj." Megrántottam a pólómat, mintha a fájdalmam egy része a levegőbe kerülhetett volna. Anya megpuszilta a hajam és azon tűnődtem, ha elég erősen összeszorítom a szemem lehet-e olyan érzés, mintha Autumn lenne.

"Tudom. De szeret téged. Annyira szeret téged. Vissza fog jönni. Tudom, hogy amikor kész lesz rá visszajön. Csak egy kicsit tarts még ki. Várj rá, Harry."

"Félek, ha elengedlek, visszamegyek hozzá. Nem tudom, hogy maradjak itt nélküle. Nem érzem magam önmagamnak. "

Úgy éreztem magam, mint egy gyerek; túl kicsi volt a testem, hogy a dühöt, szomorúságot és az összetört szívemet elviseljem, az elmém túl ártatlan volt, hogy feldolgozzak ennyi veszteséget. Szükségem volt anyára. Szükségem volt Autumnra. Ki kellett jutnom a testemből és egy erősebbet találni. Egyet, ami nem szerelmes Autumnba és nem vágyik annyira a közelségére. 

"Jobban fogod magad érezni. Ígérem. A fájdalom nem lesz jobb, de a részeddé válik és elfelejted, hogy ott van. A szíved egyre kevésbé fog fájni, amikor kimondod a nevét és mosolyogni fogsz, amikor eszedbe jut. Róla fogsz álmodni és kényelmesen fogsz ébredni nem levegőért kapkodva. Látni fogsz embereket és hallani történeteket, amik rá fognak emlékeztetni, de nem fogja összetörni a szíved. Jobban leszel, mert nincs választásod. Élnünk kell nélkülük, addig, amíg már nem leszünk képesek."

Elhúzódtam egy kicsit, hogy lássam anya arcát, ami hirtelen érzelemmentessé vált, csak szemei voltak könnyel tele. Emlékeztem rá, hogy anya szíve ugyanolyan nehéz, mint az enyém és még mindig kísérti a vesztesége annyi év után is. Megértettem. Megértettem anya miért beszélt néha a magányról, hiába vettük mindannyian körül. Megértettem miért volt tele szeme könnyekkel, amikor nevetett,még ha nem is akart igazán sírni. Megértettem néha miért volt szüksége egyedüllétre, hogy emlékeztesse magát is. Megértettem miért öregedtek jobban vonásai azokénál, akik nem vesztették el a férjüket. Felfogtam, és valahogy vigasztalást találtam benne. Mert legalább többé nem szenved egyedül. Most már ott voltam neki. És Istenem, szenvedtem.