32. fejezet - "Végeztem."

740 52 1
                                    

Harry

"Rick, lábon lőtték, a golyó a másik oldalon távozott, de artériás vérzése van. Úgy tűnik a csontja nincs eltörve." Zaynt lefektettem Rick klinikáján egy ágyra és hallottam, hogy kínjában morog, amint Rick az oldalához sietett. Amint elfordultam, hogy felmérjem a veszteségeket anyát láttam besietni a klinikára.

"Harry, oh hála istennek, jól vagy." Meleg ölelésébe húzott és nem éreztem semmit. Nem esett jól, de nem is idegesített. Nem voltam sem nyugodt, sem teljesen kiakadt. Semmit sem éreztem. Semmivé váltam.

Elhúzódott, szemöldökeit aggódva ráncolta, mielőtt tekintete a szenvedő Zaynre esett. Mellé sétált, megfogta a kezét és amennyire csak tudott segített Ricknek. Niall a síró Rainet hozta karjaiban és Louis mellettük állt látszólag elveszve. Felmértem a véres környezetet, férfiak kiabáltak fájdalmukban, nők sírtak a haldokló férfiak mellett. Testek hevertek egymás felett egy messzi sarokban, ahol érintetlenek maradtak. Kegyetlen káosz volt, a legkegyetlenebb.

"Hányan vannak?" Suttogtam elveszítve a számolás fonalát.

"Harry--"

"Louis, cseszd meg, hányan?"

 "Legalább 20." Válaszolt Rick gyengén, szemeit rám emelte, mielőtt újra Zaynre nézett.

"Bassza meg, én végeztem."

Elsétáltam, képtelen voltam elviselni bárki jelenlétét, csak akkor hagytam, hogy érezzem Autumn veszteségét. Az út vérben úszott, egyik sikoly visszhangzott a másik után a táborban. Férfiakat cipeltek el a többi test közé, akiket nem lehetett megmenteni. Gyerekekkel siettek a kórházba, miközben utolsó leheletükért küzdöttek. Nők sikítottak, sírtak és gyászoltak. A házakba nem fognak lakni, az ágyakba nem fognak aludni. Gyász esz, könnyek és sebek. Húsz ember. Húsz történet. Húsz család. És ez mind rajtam száradt. Annyi vér, gyász, veszteség és szomorúság nehezedett rám, hogy a földbe tiport.

Addig sétáltam, amíg oda nem értem, ahol az egész kezdődött, ahol Autumn állt, mindannyiunkat védve, meg akarta fékezni apja dühét. Ahol Autumnot meglőtték, hogy megvédjen minket; az ellenségeit. Ahol elsétált és magával vitt minden kedveset és szépet ebben a világban. Ha nem is az egész világot, de az enyémet igen.

Teltek az órák, miközben ott álltam és széttépett belülről az, ami elől elfutottam. A lábaim fájni kezdtek, de az agyam nem fogta fel a folyamatot, mert a szívemben lévő fájdalomhoz képest semmi volt. Az izmaim fájtak a megfeszüléstől, a csontjaim beleroppantak a rám nehezedő súlyba.

"Harry." Megéreztem egy kezet a vállamon.

"Hogy van Zayn?"

"Jól van, már pihen. Hol tartasz a feladásban?" Nem éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban összeeshettem volna, a tűz, ami erősen égett bennem, kialudt és csak hamu maradt bennem.

"Menjünk vissza. Vannak károk,amiket helyre kell hozni." Elsétáltam Louis mellett, amikor megfogta a karom, visszafordított és azonnal karjaiba húzott.

"Nem kell mindig mindent irányítanod, cseszd meg.  Tudom, hogy minden alkalommal megöl, amikor ez történik és a gondolata is, hogy elment. Cseszd meg Harry mondj valamit, csinálj valamit, engedd ki magadból. Ne engedd, hogy belülről marcangoljon. Nem a te hibád."

"Húsz kibaszott ember, Louis. Az én életem mitől értékesebb, mint az övék? Én miért vagyok itt és ők miért nem? Gyerekek voltak, anyák, apák, fiúk, férjek, én mi vagyok? Mi lehet ennek az oka? Van értelme az egésznek egyáltalán?" Suttogtam a vállába, kezem az oldalam mellett maradt, nem volt energiám reagálni. Elhúzódott és kék szemeiben komolyság csillant meg.

Rupture h.s. au (magyar)Where stories live. Discover now