Rupture h.s. au (magyar)

46. fejezet: "Nem jössz."

Harry

Ott ült, szemeivel a koszos ablakon nézett kifelé és fejét a székre döntötte, miközben karjait összefonta maga előtt és homlokát ráncolta. Nem az én ruháimat viselte és nem tehettem róla, de féltékeny voltam. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nincs jogom úgy érezni, annyi mindent érezhettem volna iránta, de pár dolgot nem, mint féltékenység, törődés, vágy. De pontosan ezeket éreztem, olyan közelről láttam, de képtelen volna megérinteni.

El kellett néznem róla, hogy ne nyújtsam ki a kezem és simítsak végig haján. Hogy ne fogjam meg a kezét, minden alkalommal, amikor az úton lévő gödrök miatt felszisszen. Még mindig fájdalmai voltak, de már tudott mozogni, nem úgy mint az elmúlt ágyban töltött hetekben, amikor alig volt magánál. 

Anyára gondoltam; a fájdalomra, amit el kellett viselnie, csak hogy ne fedezzük fel. A fájdalom, amivel küzdenie kellett, amíg vesztegettük az értékes időt, ami alatt kereshettük volna a gyógyszert, ami lehet hogy még így sem menti meg. Láttam magam előtt sápadt vonásait, élettelen szemeit, száraz bőrét. Éreztem a fájdalmát ami a mellkasomba költözött a több évi fájdalommal együtt. Alig bírtam elviselni. Éreztem, ahogy összetörtem a sok súly alatt, de tovább kellett mennem, hogy visszajussak hozzá és jobban legyen. Talán utána összetörök és talán ő fog egyben tartani, ahogy mindig is tette.

Kicsit messzebb állítottam le az autót, felismerve, hogy a határaikat nem közelíthetjük meg kocsival, az felfedné kilétünket. Ő vezetett, magabiztos tartása volt, habár meg volt feszülve a körülmények miatt. Felém fordult és ujját ajkára tette, hogy jelezze csendbe legyek, habár az indulás óta egy szót sem szóltam hozzá.

Hirtelen megállt és egy kis ház mögé bújt, ami úgy tűnt fémből készült, ami kemény külsőt adott neki. A falnak dőlt és szemeit összeszorította, mintha attól jobban elrejtőzött volna.

"Mi az?" Kérdeztem végül utánozva helyzetét.

"Őrök. Közeledünk, de ismerem az egyiküket, szóval valószínűleg ők is engem."

"A vezérük lánya vagy. Persze, hogy ismernek."

"Bassza meg, csendbe kell maradnunk. Talán nem látnak meg."

"Felénk sétálnak, külön fognak válni, az egyik elölről a másik hátulról néz körül és meg fognak találni minket."

"Rendben, mit javasolsz, mit tegyünk?"

"Ha megtalálnak,  csendesnek kell lennünk, szóval azt hiszem meg kell ölnünk őket. Nincs fegyver, csak kés és harc sincs, mert az túlságosan felhívná ránk a figyelmet."

Szemeit szorosabban összecsukta, mellkasa gyorsan emelkedett és azon tűnődtem, hogy a gyilkolás miért okozott neki aggódást. Kifújta a levegőt lassan, mielőtt jelet adott nekem. Az épület elé kerültem és amint az őr velem szemben volt szemei elkerekedtek, szája elnyílt és valószínűleg hívni akart valakit, de mielőtt megtette volna kezemet szájára szorítottam és gyorsan elvágtam egy tiszta mozdulattal a nyakát. A földre esett és megtartottam súlyát, amíg teljesen mozdulatlanná vált. Sóhajtottam és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Megfulladt a saját vérében, egy elveszett élet, aminek nem volt valódi oka, csak rossz helyen volt rossz időben. A veszteség rám nehezedett, de megszoktam, miközben odamentem, ahol Autumn előtte állt.

Előttem állt összegörnyedt háttal nekem és szemei a férfit pásztázták, akit alig ismert. Látszott rajta az aggodalom és azon tűnődtem hogy reagálhat így olyan dologra, ami természetes volt számára. Lassan mozogtam körülötte, mintha vékony jégen állt volna, ami összetörhetett volna és lesüllyedhettünk volna, ha túl gyorsan közelítek. Oldalról láttam elnyílt ajkait és tágra nyílt szemeit. Valószínűleg megszenvedett vele, hogy legyőzze az őrt. Azon vettem magam észre, hogy azt kívántam bárcsak időben visszaértem volna, hogy segítsek neki.