Rupture h.s. au (magyar)

36. fejezet - "Szenvedtem."

Harry

Csend volt. Nem tudtuk, hogy tudunk-e valamiről beszélgetni, és őszintén, teljesen lefoglalt, hogy a korábbi események ellenére próbáljak civilizált módon viselkedni mellette. Nem tudtam túl tenni magam a lebegő emléken, hogy az ő keze is benne volt abba, ami az utóbbi pár hétben történt. Bürokrata volt, de ő is, és minden, amit Autumn tett arra irányult, hogy távol tartson minket a szenvedéstől. Sóhajtottam és képtelen voltam nem felidézni magamban a véres, égett sebeit , amik testét borították.

"Sokat szenvedett. Nagyrészt alig volt magánál, és hallottam, ahogy a neved mondta  újra és újra.  Halálra rémítette. hogy talán elfelejti ki vagy. Emiatt t-tartott ki és ha nem erre gondolt volna, most nem lenne itt. Szóval, csak k-köszönöm."

Hirtelen megálltam és éreztem, hogy a szívem felgyorsult, szétszakította a mellkasomat. Újra bűntudat száguldott végig ereimben és majdnem összeestem ott helyben, a bűntudat súlya alatt. Nem voltam képes levegőt venni és vissza akartam futni hozzá és bocsánatot kérni mindenért, ami valaha történt vele. Fejemet lassan felemeltem a szomorú fiúra, aki egyre inkább áldozatnak tűnt, mint támadónak.

"Tudod, jól vagy?" Kicsi, szomorú mosolyt küldött felém, enyhén bólintottam. Egy pillanatra a szemembe nézett, mielőtt lesütötte szemeit.  Szemei pár árnyalattal sötétebbek voltak, mint Autumné, de a formája ugyanaz volt.

"Téged miért nem bántottak?"

"Én nem vagyok olyan fontos apánknak. Engedelmesebb vagyok. Inkább gyáva, ha őszinte akarok lenni, de csak nem tudom mit csináljak. Az apám, és ő a nővérem, és már elvesztettem egy számomra fontos embert. Nem engedhetem meg, hogy még valakit elveszítsek. Nem vagyok felkészülve rá, nem vagyok katona vagy vezető. Csak egy ember."

"Akkor miért hoztad el és pont ide? Tudnod kellett, hogy Griffin, nem fogja nagyra értékelni a tetted."

"Mert elvesztettem. Tett vele dolgokat, és tudom, hogy többet nem tud elviselni. Ki kellett szabadítanom. Amióta anya meghalt, csak ő maradt nekem. Kemény és nyers és távolságtartó, de ő az, akitől valaha szeretetet kaptam. A nővérem és próbálta elérni, hogy ne érezzem anya elvesztését, szóval ő szenvedett el mindent. Nem engedhetem, hogy elvegye tőlem, őt is. Másfelől, csak... értelmetlen."

Szomorúnak tűnt, rémültnek és megsajnáltam. Csak apát vesztettem el és ha nem lett volna ott nekem anya, akkor már rég elvesztettem volna a fejem. Szóval az anyja elvesztése után nem lehetett könnyű végignéznie a nővére rombolását.  Hirtelen kevésbé lett gyanús és rokonszenvesebb lett számomra.

"Minden rendben van. Most már jól lesz. Engedd, hogy egy szobába kísérjelek, mielőtt visszamegyek."

"Gondját viseled, igaz? Nem engeded, hogy újra elvigye, ugye?" Elkezdtem elsétálni tőle, amikor újra szembefordultam vele.

"Soha többet." Ígértem meg és bátorító mosolyt kaptam tőle, miközben felvette a tempómat. El kellett volna deformálódnia attól, amilyen sorsot kapott, de nem ez történt. Frissítőnek találtam. Legalább próbált túlélni anélkül, hogy az élet megkínozta volna. Legalább képes érezni félelmet, aggodalmat és szeretetet. Legalább kicsit normális maradt, a jó szívek egyike.

A szobámhoz értünk, miközben felajánlottam neki pár ruhát, egy takarót és párnát, ha aludni akart volna. Tanácsoltam neki, hogy ne nagyon mászkáljon, mert a táborban a káosz még nem illant el, és nem viselkednének jól ismeretlennel szemben.  Úgy tűnt megértette, miközben elnézést kértem és a klinika felé tartottam, lelkiismeret furdalással teli lélekkel.

A veszteségek még a gondolataimban lebegtek és éreztem a súlyát és alig bírtam menni. Elvesztettem. Nem tudtam elviselni konokságát. Nem tudtam több mindent elviselni. Tudtam, hogy igaza volt. Csak nem tudtam szembenézni az igazsággal. Nem tudtam szembe nézni azzal, ami történt vagy amit tettem. És nem hagyott békén.

Túl hamar álltam a klinika előtt, a nyugodt mozgást figyeltem a tábor körül. Rég volt, hogy ilyen csend uralkodott. Úgy éreztem mintha a dolgok kicsit egyensúlyba kerültek volna, hogy visszajött. Megráztam a fejem, hogy lenyugtassam a gondolataimat belépve a klinikára, ahol találkoztam Rickkel.

"Harry, feltételezem Louis miatt vagy itt."

"Igen. Jól van?"

"Niall hozta be, de nem engedte, hogy ellássam. Végül adtam neki pár eszközt és  elengedtem. Makacs fajta."

"Nekem ne mondd. Hogy van Zayn?"

"Lassan javul. Még egy ideig ágyhoz lesz kötve, nem kockáztathatunk vérzést."

"Igen persze, amennyire csak szüksége van. Köszi, Rick. Jó éjszakát."

"Neked is, Harry."

Kifutottam a klinikáról egyenesen Louis házához. Még jobban aggódtam, tudtam, hogy nem kapott megfelelő ellátást. Még mindig éreztem, ahogy az öklöm eltörte csontját. Szinte éreztem a vérét a kezemen. Le kellett mosnom magamról a tettem nyomait. Szükségét éreztem, hogy ismét önmagamnak érezzem magam.

Alig kaptam levegőt, mire a házához értem. Kopogtam párszor, mielőtt Niall ajtót nyitott, arca azonnal mély ráncba torzult.

"Hogy van?"

"Fájdalmai vannak. Azt hiszem zúzódott egy bordája és az orra is vérzik még."

"Magunkra hagynál minket egy kicsit?"

"Harry-"

"Niall, csak, kérlek. Pár percre van szükségem."

Szkeptikusan nézett rám, mielőtt megértően bólintott. Utolsó pillantást vetett Louisra, mielőtt elment mellettem. Hosszú sóhajt eresztettem ki és besétáltam a házba, ahol Louist találtam az ágyban fekve egy törölközővel a fején.

"Basszus, Louis."  Megláttam a kárt, amit okoztam. Levette a törölközőt a fejéről és érzéketlenül, dagadt szemekkel nézett rám. Nem szólt egy szót sem. Nem kellett. Éreztem, ahogy az érzéseim kavarogtak bennem, és hallani tőle a hibáimat csak ismét tűréshatárom szélére sodort volna. 

"S-sajnálom, Louis, basszus, nem tudom h-hogyan, é-én." Lenéztem a kezeimre és azon tűnődtem hogy tehettem azt pont Louissal  annyi ember közül.

"Szenvedtem. Nem bírtam elviselni. Nem engedhettem megálljt magamnak, mert ha megtettem volna, akkor éreztem volna. És esküszöm nem bírtam volna. Louis. Csak s-sajnálom, bárcsak visszacsinálhatnám." Sóhajtottam és félrenéztem, mert túl sok volt.

"Szarul nézel ki." Szólalt meg a csendes percek után. Újra rá néztem és egy kis mosolyt kaptam tőle. Fájdalmasnak tűnt és erőltetettnek, de legalább ott volt. Viszonoztam.

"Találnunk kéne neked egy tükröt." Vicceltem kiérdemelve egy kuncogást, ami lassan morgásba fordult át.

"Oh, basszus, sajnálom. Ápoljunk le téged." Felé sétáltam, benedvesítettem a törölközőt és az orrára tettem, mielőtt a többi sebét tisztítottam volna ki. Nagyrészt csendben volt, túlságosan fájt neki, hogy beszélni tudjon. Nem bántam, nem bírtam volna el több beszélgetést. Csak el akartam tüntetni szörnyű tettem nyomait, amit vele tettem, vagy Autumnal. Azt kívántam bárcsak meg nem történtté tehettem volna.

>>>>>
Tudom csütörtök van >.< Bocsánat, remélem a résszel elégedettek vagytok! :)