62. fejezet - "Haza fogok jönni hozzád."

303 25 4
                                    

Harry

Nem tudom ki húzódott el először. Nem tudtam, hogy a világ tovább létezett az ölelésén, sírásomon kívül , miközben a szívünk összetört és dobogott és küzdött, hogy életben tartson minket. Kábulatba estem. Minden alkalommal, amikor kinyitottam a szemem, a körülöttünk lévő jelenet más volt, de ő és én nem változtunk.

Először, az autó felé mentünk, valaki más húzott és irányított minket. Kezei még mindig körülöttem voltak és a szemei rajtam, de kicsit óvatosabbak voltak. Minden róla szólt, azt sugározta minden rendbe lesz. 

Aztán az autóban voltunk, gyenge testünk mozgott a kocsiban. A fejem az ölében volt, és feküdtem. Olyan volt, mintha több dimenzióban léteztem volna, a fejem az ölében, a többi részem valahol, valahol ami nem érdekelt, valahol, ahol nem akartam létezni. Ujjaival hajamba túrt, és a keze a fejemen volt és a szemei majdnem csukva, de néha kinyitotta, hogy lenézzen rám, mielőtt újra becsukta őket.

Végül a szobába voltunk; a szobámba, egymásra támaszkodtunk és ő az instabil ágyra mosolygott. Én is elmosolyodtam. Égő szemeimmel néztem őt, hiányzott, szerettem. Vonásai fáradtak és gyönyörűek voltak, az ajtón beszivárgó holdfénye világította meg. Csak voltunk ott anélkül, hogy bántottuk volna egymást, hogy harcoltunk volna, hogy lángra lobbantottuk volna egymást. Otthon voltam.

"Köszönöm. Hogy nem mentél el. Hogy utánam jöttél. Nem tudom mi lett volna velem odakint." A torkom viszketett, miután órák után az első szavak elhagyták számat. Nem hangzottam önmagamnak, nem is éreztem magam önmagamnak. De ő ott volt, és én is mindent megtettem és ez elég volt. Jó volt.

"Szeretlek." A fejét rázta, ujjai gyengéden túrtak hajamba. Úgy mondta, mintha a legegyszerűbb dolog lett volna a földön. Mintha minden más értelmet nyerne tőle. Valamilyen módon, így is volt.

"És én is szeretlek. Nagyon." Szívem nagyot dobbant, ahogy végre kimondtam a szavakat. Megkönnyebbülés suhant át rajtam, a mellkasom könnyebbsége miatt, majdnem újra sírtam. Úgy tűnt nem tudom abba hagyni a sírást. Mosolygott, de könnyek gyűltek a szemébe, ahol előre hajolt és homlokát enyémnek döntötte. Ajkai enyémen voltak, de nem csókolt meg, csak hozzám ért. És Istenem, olyan érzésem volt, hogy mindig is szerettem. 

"Ez rendben van?" Szavai alig voltak hallhatóak. 

"Tökéletes. Ez tökéletes. Szeretlek." Ki akartam mondani újra és újra, amíg el nem értem, hogy ne merüljek el a gondolataimban újra. Amíg elég nem lesz ahhoz, hogy meggyógyítsam a szívét, amit összetörtem, miközben a saját szívemet féltettem. 

Bólintott és ajkai mosolyra húzódtak, őszinte volt és minden kétséget elfeledtetett velem. Arcomat nyakába temettem, beszívtam illatét és úgy éreztem összeilletünk, mint két puzzle darab. Talán a kép sosem lesz teljes. Talán semmi sem lesz teljes körülöttünk. Talán nem lesz mindennek értelme, de nekünk igen, és ez számított egyedül.

"Meg fogjuk csinálni, igaz?" Nem tudom én mondtam, vagy ő. Úgy hangozott mindketten erre gondoltunk. 

"Meg fogjuk próbálni."

"Nem mész el még egyszer. És én se."

"Nem, nem fogunk."

"Nem fogom újra megtenni, Autumn. Sajnálom."

"Rendben van, Harry. Most már itt vagyunk, ez az, ami számít." Elhúzódtam és szemébe néztem. Kezemet arcára tettem és ő az övét az enyémre. 

"Nem fogom többé azt tenni. Túl sok volt minden és néha úgy viselkedtem, mint egy fasz, de haza fogok jönni hozzád, nem számít mennyire fáj. Nem akarlak elveszíteni, Autumn. Tudnod kell.  Szeretlek, oké? Szeretlek."

"Tudom. Én is szeretlek." Hangja megtört, ajkai megremegtek és azt kívántam bár sosem bántottam volna. 

"Istenem, gyönyörű vagy. Annyira szép."

Megcsókoltam, és olyan érzés volt, mintha nem is telt volna az idő. Mintha nem vesztettük volna el magunkat, egymást és minden egyes dolgot, amiről azt hittük  a miénk, de újra megtaláltuk, amikor visszataláltunk egymáshoz. Olyan érzés volt, mintha a szívünk sosem tört volna össze és ajkaink nem mondtak volna más szavakat csak, hogy szeretjük egymást. Olyan volt, mintha semmi sem változott volna, habár valószínűleg minden változott.

Minden megállt, egy vagy két pillanatra és nem éreztem mást csak őt. De aztán minden olyan gyorsan történt. Az ajtót betörték, elragadtak tőle. Nem volt időm semmit érezni, mielőtt fejen ütöttek és egy tűt szúrtak a bőröm alá. Azt gondoltam, ha meghalok boldog voltam, hogy őt éreztem utoljára. Habár azt kívántam bár ne nézett volna ki olyan ijedtnek. Bárcsak ne harcolt volna kezek ellen, amik túl durvák voltak, ahhoz hogy az enyémek legyenek. Bárcsak ne kiabálta volna annyira fájdalmasan a nevemet, annyira kétségbeesetten, mielőtt minden megszűnt. És azt gondoltam én is megszűntem létezni. 

   

Rupture h.s. au (magyar)Where stories live. Discover now