Rupture h.s. au (magyar)

65. fejezet - "Nem tudhattam."

Harry

Az út ködös volt, miközben Louis vezetett haza. Először minden üres volt, sivatagos föld. Száraz volt, élettelen. Emlékeztetett a szívemre. Aztán egyre több fa lett. A zöld arra emlékeztetett, ahogy mindig leírta a szemeimet, ahogy ránéztem. A szél fújt, mozgott az autó, azt kívánta bárcsak annyira erős lett volna, hogy visszafordítson minket és visszamehessek hozzá. Könyörögnék, sírnék és kérlelném, hogy jöjjön velem. Hogy ne engedjen elmenni, mert valami bennem változott, amit nem tudok visszafordítani.

A szemeim nehezek voltak, az üres, sötét eget néztem.  Nem volt csillag az égen, de minden alkalommal, amikor pislogtam esküszöm láttam egy csillagot, fényesebben ragyogni,mint a holdat és arra gondoltam: oh, ott vagy, Autumn. Olyan érzés volt, mintha követett volna, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztonságban visszaértünk. Ki akartam nyúlni az ablakon, hogy megérintsem. Lyukat égetne a kezembe? Ragyogna olyan fényesen, hogy elvakítson?  Összetörne az érintésem alatt, hogy újjá születhessen? Tényleg számítana?

"Istenem. Nem tudom elhinni, hogy nem lesz itt többé." Suttogta Louis, és én nem tudtam, hogy kellett-e volna hallanom, de pokolian fájt, és be kellett csuknom a szemem. Egy könnycsepp koszos bőrömre hullott és letöröltem, próbáltam tekintetemet a csillagon tartani, és minden alkalommal, amikor egy fától vagy felhőtől nem láttam, olyan érzés volt, mintha Autumnot újra és újra elveszítettem volna.

"Louis." Figyelmeztette Zayn egy fáradt sóhaj kíséretében.

"Rendben. Csak- azon az úton gondolkodom, amikor együtt mentünk, emlékszel, Harry? Amikor egy fasz voltam és te megsebesültél és annyira durva volt velem." Nevetett Louis és én is elmosolyodtam. Éreztem, ahogy kezei testemhez értek, összevarrt minden sebet. Hallottam a hangját, ahogy ellenőrizte, hogy magamnál voltam-e, komolynak és erősnek hangzott, de ugyanakkor kedvesnek is. Éreztem illatát, ami hasonlított az évszakéra, amiről a nevét kapta. Mindenre emlékeztem, amikor újra becsuktam a szemem visszakerültem oda; az ágyamba és ő felettem volt, mintha valahogy lerombolta volna a világot, ami  a közelembe próbált jönni. És képes volt rá. Biztos voltam benne, hogy ha akart volna mindannyiunkat ugyanúgy tudott volna szeretni. 

"Akkor még folyamatosan harcoltál vele, igaz? Mert ez itt túl makacs volt beismerje az érzéseit." Zayn megveregette a vállam. Értékeltem a próbálkozását, de nem akartam, hogy bármi elvegye a figyelmem az iránta lévő érzéseimről.

"Akkoriban nem volt iránta sok érzésem. Nem tudhattam." Suttogtam, nehéz volt visszatartani a sírást. 

"Jól vagy? Majdnem ott vagyok." Louis egyik kezét vállamra tette és megszorította bátorításként, szemeit az úton tartotta. Bólintottam és szemeimet lecsukva kiengedtem egy-két könnycseppet. És ha látták is hálás voltam, hogy nem tették szóvá. Hamarosan mindennapossá fog válni, hogy elment. Istenem. Nem akartam elhinni, hogy elment.

"Nem tudhattam, hogy ez az egész meg fog történni. Nem tudhattam, hogy ennyire fogom szeretni. A pokolba, nem is tudhattam, hogy képes vagyok bárkit szeretni ennyire. De megtörtént. Ez a legelsöprőbb dolog, ami történt velem. Mindig egymás előtt voltunk. Mindig veszekedtünk valami hülyeségen, ami nem is igazán számított. Mindig kiabáltunk, mintha az egyetlen módja lett volna, hogy a másik figyeljen. És egy nap felkeltem és éreztem, hogy beleszerettem. Nehéz eset volt sokszor, de ebben nem. Szeretni őt olyan könnyű. És most már semmi sem könnyű többé. Nem tudhattam."

Elfordultam Louis együtt érző pillantásától és Zayn tehetetlen szemeitől. Éreztem, ahogy a hátam fájni kezdett, túl sok dolgot cipeltem ahhoz, hogy ne törjön össze. A csillag még az égen volt mindig, és amikor becsuktam nehéz szemeimet akkor is láttam. Nem nyitottam ki őket újra. Hagytam, hogy a sötétség legyűrjön és kerestem a fényét, hogy vezessen. Ott volt. Mindig ott volt. És én rájöttem, talán a sötétség nem is olyan rossz dolog.