Life With Boys

Seventeen

A haza fele utat sírva tettem meg, majd a szobámba érve, zokogva borultam az ágyamba.

Nem tudom mikor aludhattam el és mennyi óra lehetett, de már csak arra volt erőm, hogy elmenjek fürdeni és vissza is feküdtem. Hihetetlenül pocsékul éreztem magam. Hátba szúrtak, becsaptak, elárultak. És mégis miért? Mert nem feküdtem le vele? Biztos, hogy ezért. Ez a bosszú.

Könnyeim újra megeredtek és hagytam, hogy szétbőgjem magamat megint. A fiúk többször is kopogtak és benyitottak, de nem akartam velük beszélni. A telefonom a sok hívás és írogatás után kikapcsoltam, meg se néztem. Aztán, amikor azt gondoltam végre mindenki békén hagyott kopogtak az erkély ajtómon. Szívem eszeveszett dobogásba kezdett és megmozdulni se mertem félelmembe.

- Lola-hallottam meg tompán a nevem. Ez most komolyan átmászott? Elhúztam a függönyt és valóban ott állt- Tudunk beszélni?

- Húzz el- húztam be a függönyt- Nem vagyok rád kíváncsi.

- Tudom csak hallgass meg kérlek.

- Nem érdekel Sam- húztam ki megint a függönyt- nem érdekel a kamu szöveged, meg a hazugságaid. Tűnj el az erkélyemről és hagyj békén.

- De nem én voltam, pont erről akarok beszélni.

- Ezzel elkéstél, amikor számon kértelek az ebédlőben. De te még csak meg sem nézted a kurva telefont, le se szartad.

- Mert haragudtam rád.

- Ez nem mentség. Nem érdekel Sam, menjél innen és felejts el- húztam be végleg a függönyt, majd fogtam magam és elbújtam a takaróm alá sírni. Ez volt a legjobb probléma megoldó módszer. Kiengedni a fáradt gőzt és enyhíteni a fájdalmon, amit ő okozott.

Hiába utáltam, a szívem egy kis darabkája reménykedett abban és vártam, hogy benyisson és átöleljen. Hogy tovább küzdjön és eltudjam neki hinni, hogy nem ő volt. De képtelen voltam hinni neki. Életemet is rábíztam volna és megint egy olyan emberre, aki végül átvert.

Épp fújtam az orrom, amikor Adam nyitott be a szobámba, újra megkísérelve, hogy beszéljen velem. De látva arcom leült az ágyam szélére és mellkasához vont.

- Minden rendben lesz- simogatta megnyugtatóan a hátam.

- Dehogy lesz- szipogtam elhúzódva tőle és ismét kifújtam az orrom.

- Itt volt Sam- Na ne, itt is.

- És?

- Beszélni akart veled, de mondtam neki, hogy esélytelen. De abba biztos vagyok, vagyis vagyunk, hogy itt valami bűzlik.

- Lehet a macska, megint beleszart a papucsomba- töröltem meg a szemem, mire felnevetett.

- Nem úgy te lüke. Hanem valaki más van ebben a dologban. Biztos, hogy nem Sam írta.

- Tele beszélte a fejed mi?- babráltam a takaróm szélével.

- Nem. Amikor mutatta Anna, már akkor mondtam neki is, hogy ezt nem ő írta. Egyrészt helytelenül ír, mert nem jó a kijelzője, ez meg helyesen volt írva. Sam nem ilyen stílusban ír és egyébként, meg soha nem foglalkozna ilyenekkel. Mármint, ha ez meg is történt volna nem kezdett volna el kurvázni meg pletykálkodni. Ő nem ilyen. Ha megbántódik ő magába fordul és inkább megpróbálja leszarni az egészet. Nem elmondja másnak. Hisz te is tudod milyen. Ez nem rá vall- hadonászott össze vissza.

- Ezt ő mondta neked?

- Nem, én mondom. De megmutatta a telefonját és nem volt benne semmi ilyesmi beszélgetés.