Harry Potter: Vörös és Zöld volume 2

Chapter 35: A Misztériumügyi Főosztály

Lucy teljesen szerencsétlenül álldogált Ron, Hermione és Ginny társaságában, míg Harry megmarkolt valamit a levegőben, ráállt egy kínálkozó fatuskóra, és feltornázta magát valaminek a hátára. Biztos a thesztrál volt az, de úgy nézett ki, mintha a levegőben ülne. Neville úgy kalimpált, mintha valaki ártással tartotta volna a levegőben, Luna pedig olyan elegánsan ült a semmin, mintha napi rendszerességgel tette volna meg.

Bár nagyon furcsa látvány volt, Lucy nem tátotta el úgy a száját, mint Ron, Hermione és Ginny és amikor Harry feléjük fordult, ő volt egyedül annyira összeszedett, hogy válaszoljon.

- Mi van?

- Hogy üljünk fel a lovakra, ha egyszer nem látjuk őket? - kérdezett vissza Lucy, gondolatban egy tockossal megtoldva, hogy Harry miért nem gondolt erre előbb.

- Segítek! - szólt Luna, azzal könnyedén lecsusszant a semmiről, és odalépett Lucyékhoz. - Gyertek!

Odavezette Lucyékat a láthatatlan lovakhoz (Lucy érezte, hogy valami nyaldossa a talárját, így egy kicsit pontosabban tudta, hol van az állat feje), egyenként felsegítette őket egy-egy állat hátára, végül felszólította a döbbent és igencsak megszeppent négyest, hogy kapaszkodjanak erősen thesztráljuk sörényébe. Utána dolgavégezetten visszaült oda, ahonnan leszállt.

Lucy erősen kapaszkodott a szőrbe, amit nem látott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve becsukta a szemét és úgy érezte, mintha hirtelen sokkal jobb lett volna a helyzete. Mivel amúgy sem látta az állatokat, nem sokat számított, hogy lát-e vagy sem, és így sokkal jobban támaszkodhatott az egyéb érzékszerveire, főleg a tapintására. Ahogy vaktában végigsimított az állat nyakán, érezte, mennyire sovány, ugyanakkor erőteljes is. A lábánál két szárnyat érzett, ahogy behúzva pihentek a test két oldalán. Furcsa módon nagyobb biztonságban érezte magát így, mint nyitott szemmel.

- Tiszta őrület! - hallotta Ron motyogását. - Őrület... Bárcsak látnám őket...

- Ne kívánd azt magadnak - szólt sötéten Harry. - Készen álltok az indulásra?

Mindenki bólintott, és hét pár térd megfeszült a talárok alatt. Lucy hallotta, ahogy Harry nyel egyet, majd bizonytalanul megszólalt:

- London, Mágiaügyi Minisztérium, látogatók bejárata. Öhm... ha tudod, hogy merre van...

Egy másodpercig semmi sem történt, majd hirtelen Lucy érezte, hogy a thesztrál egy mozdulattal kitárta szárnyát - ezzel kis híján ledobta őt - és elrugaszkodott a földről. Sebesen és meredeken emelkedett a magasba, akár egy rakéta; Lucy erősen összeszorította a térdét, és gyorsan átölelte a thesztrál nyakát, mert érezte, hogy csúszni kezd az állat csontos fara felé. Arcát belenyomta a ló selymes sörényébe - így hatoltak át a sűrű lombsátron, és máris a lemenő nap fényétől vérvörösre festett ég vette körül őket.

Lucy nem bírta ki, hogy ne nyissa ki a szemét. Ahogy körülnézett, jött rá, hogy még sosem utazott még ilyen szédítő sebességgel. Pillanatok alatt elhúzott a kastély fölött, pedig érezhetően alig mozgatta a szárnyát. Lucy arcát csípte a hűvös levegő. Mivel nem látta a thesztrált, úgy tűnt, mintha magától repült volna a levegőben; életében először megrémült a magasban, így inkább újra becsukta a szemét és szorosan ráfeküdt a ló nyakára.

- Tiszta őrület! - hallotta Harry Ron rikkantását valahonnan hátulról.

Szemhéján keresztül látta, hogy körülötte minden alkonyi homályba borult. Még mindig szorosan átölelte lova nyakát, s buzdító gondolatokkal igyekezett még nagyobb sietségre ösztökélni az állatot.