Harry Potter: Vörös és Zöld volume 2

Chapter 38: Az elveszett jóslat

Harry és Lucy kemény talajon értek földet. Harrynek csak egy kicsit rogyott meg a térde, míg Lucy hasra esett, így az arany varázslófej zengő koppanással landolt mellettük. Körülnéztek, és látták, hogy Dumbledore szobájába kerültek.

Az igazgató távollétében a helyiség berendezése renoválta magát. A míves ezüstszerkezetek vidáman pöfékeltek és surrogtak a faragott lábú asztalokon, a régi igazgatók képmásai székük támlájára vagy épp a keretnek dőlve békésen szunyókáltak.

A szobában csupán a kis gépek finom zaja, a portréalakok szuszogása és néha egy-egy horkantás törte meg a csendet. Lucy elviselhetetlennek érezte ezt a nyugalmat; ha környezete tükrözné, ami a lelkében dúl, a képek lakói kórusban jajveszékelnének... Harry zihálva járkálni kezdett a gyönyörű helyiségben; Lucy nem tudta megszólítani és Harry sem tűnt olyannak, mint aki egyhamar megszólalna. A lány maga csak felült a földön, és megpróbálta kiűzni fejéből a gondolatokat. Nem sikerült... nem volt menekvés...

Tudta, hogy ebben a pillanatban Harry is ugyanazt érzi, amit ő. Hogy ők tehetnek Sirius haláláról. Csakis ők, senki más. Ha nem dőlnek be ostoba fejjel Voldemort trükkjének, ha nem ragaszkodnak a rögeszméjükhöz, hogy amit álmodtak, az valóság, ha elfogadják a lehetőségét annak, hogy Voldemort, ahogy Hermione mondta, az ő megmentési kényszerükre épít... Lucy ismét átölelte a mellkasát, mert érezte, hogy menten szétesik. A szeme száraz volt és az is maradt: a könnyek többé már nem bírhattak el a fájdalommal, az önvád terhével. Ott tátongott a lelke közepén az űr, a fekete lyuk, amit irtózott megérinteni, amit nem akart megvizsgálni: az eltűnt Sirius helye.

Lucy felnézett a még mindig járkáló Harryre, aki a tekintete láttán most megállt. Egymásra néztek, Lucy látta, hogy Harry nyelve hegyén is ott vannak azok a gondolatok, amiket ki kellett volna mondaniuk, de egyikük se tudott megszólalni...

A hátuk mögött az egyik kép horkantva felébredt, és egy rekedt hang így szólt:

- Áá... a két ifjú Potter...

Phineas Nigellus nagyot ásított és nyújtózkodott, majd sunyin összehúzott szemmel fürkészni kezdte Harryt és Lucyt.

- Mi szél hozott ide titeket ilyen korai órán? - kérdezte csevegő hangon. - Úgy tudom, ebbe a szobába csak a Roxfort törvényes igazgatója léphet be. Vagy talán Dumbledore küldött titeket? Jaj, csak nem... - Borzongva ásított egyet. - Csak nem megint üzenni akar az én semmirekellő ükunokámnak?

Phineas Nigellus nem tudta, hogy Sirius meghalt, ám se Harry, se Lucy nem bírt megszólalni. Csak összenéztek, a szemük mintha egymás tükörképe lett volna. Úgy érezték, ha kimondanák, mi történt, azzal véglegessé, visszafordíthatatlanná tennék a tragédiát.

Több másik portré is mocorogni kezdett. Harry gyorsan talpra segítette Lucyt, majd sokkolt húgát az ajtóhoz húzta és megfogta a kilincset.

Az ajtó zárva volt.

- Remélem, ez azt jelenti - szólalt meg az íróasztal mögötti falon lakó pocakos, borvirágos orrú varázsló -, hogy Dumbledore hamarosan visszatér körünkbe.

Harry és Lucy megfordultak. A varázsló élénk érdeklődéssel nézett rájuk.

Lucy bólintott. Háta mögött érezte, ahogy Harry újra megpróbálta elforgatni a kilincsgombot, de ismét sikertelenül.

- Remek, remek! - bólogatott a kövér varázsló. - Unalmasan teltek a napok nélküle. Dumbledore igen nagyra tart titeket, gyermekeim - mosolygott jóindulatúan a két testvérre. - Úgy bizony, igen nagyra becsül titeket. De hát bizonyára ezt ti is tudjátok.