Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

19.

Szemeim még szorosabbra hunytam, ahogyan nyakamhoz kaptam, ami fájdalmasan sajgott egy bizonyos ponton. Tenyerem alatt kötszert tapintottam ki, orromat megtöltötte a jellegzetes fertőtenítőszer és kórház szaga. Nagyot sóhajtva végül kinyitottam a szememet, egy kórteremben találva magamat. 

-Kisfiam! - jelent meg anyám feje a látóteremben. - Hogy érzed magad? 

-Nyomorultul - vallottam be az igazat. Fáradt voltam, erőtlen és fájt mindenem, régóta nem kerített már hatalmába ez az érzés. - Pontosan mi is történt? 

-Egy pincér véletlenül megbotlott a másik asztalnál ülő székének a lábában, és az asztalunkra borította az összes poharat, amit cipelt. Haeun lelökött a székről, hogy ne essen bajod, de még így is megtalált pár szilánk. Szerencsére hamar el lettél látva, de nem volt messze az artériától. Nagyon aggódtam érted. 

-Jól vagyok - biztosítottam. 

-Miért nem mondtad el? - kérdezte hirtelen komoly hangsúllyal. 

-Mit? - ráncoltam a homlokom. 

-Haeun valódi kilétét - magyarázta, nekem pedig beszorult a levegő. Fogalmam sem volt, mikor említettem meg neki, vagy mikor történt olyan esemény, aminek a folyamán kiderült volna, hogy valójában honnan is vakartam össze a lányt. 

-Én...

-Ne is folytasd - tette fel a kezét, én pedig nagyot nyelve néztem a szemeibe. Sok ideje már, de most ismét félelmet éreztem. Mert igaza volt Haeunnak korábban, még mindig anyám fia vagyok, s rettegéssel tölt egy el esetleges csalódás vagy konfrontáció. - Minden a mi hibánk. Rossz nevelést kaptál. 

-Nem hinném, hogy ennek köze lenne ehhez....

-De igen. Mindig túl nagy nyomást gyakoroltunk Rád, mint a legidősebbre, túl nagyok voltak az elvárásaink, és tessék...most ilyen döntést kellett hoznod. Egy ilyen lány...

-Mi baj vele? - keltem azonnal a védelmére. - Ez az egyetlen szépséghibája a lánynak, és amíg nem tudtad, addig igencsak szimpatizáltál vele! Most emiatt másképpen nézel rá? 

-Nem - sóhajtott. - Ne haragudj, nem akarlak felzaklatni ezzel. Igazából büszke vagyok rád, amiért ilyen jól titokban tartottad, és még ha egy...ilyen teremtés is, legalább a te választottad. Ezt pedig tiszteletben tartom. Bár nem nézem túl jó szemmel, hogy hazudtatok...

-Sajnálom, nem akartam, hogy így tudd meg. Igazából, eredetileg nem is indult komolynak, csak aztán elkezdtem megszeretni és...

-Ilyen ez. A szerelem kiszámíthatatlan, sosem tudod kinek a láttán dobban meg a szíved. Figyelj - fogta meg a kezem. - Ha neked ennek a lánynak a láttán dobban meg a szíved úgy mint soha...akkor legyen. Még akkor is, ha... - a plafonra emelte a szemeit, és egy hatalmasat sóhajtott, mintha csak az fizikai fájdalom lenne, hogy a szavakat kimondja. - Még akkor is, ha ő egy...orvos - kapta a szája elé a kezét, mintha csak sírni készült volna. 

Szemöldököm elveszett a hajamban erre a furcsa kijelentésére. Döbbenten néztem anyámra, aki a sírás szélén állt, emésztettem a szavait, próbáltam felfogni a hallottakat, de valahogy sehogy nem állt össze a kép. 

-Te miről beszélsz? - kérdeztem olyan bambán, ahogyan csak tudtam. 

-A tényről, hogy a menyasszonyod orvos! Istenem, mekkora csapás - csóválta a fejét elkeseredve. 

-Milyen orvos? Mi van? - veszítettem el a türelmem pillanatok alatt. - Haeun? Orvos? 

-Szerinted ki szedte ki ott helyben a szilánkokat a nyakadból, nehogy nagyobb kárt okozzanak? Haeun látta el a sérülésed, mielőtt a mentők kiértek volna, és ide hoztak volna, hogy tényleg kezelni tudjanak. 

Megremegett a gyomrom anyám szavaira. Haeun...orvos? Kizárt, lehetetlen, az utcán találtam meg, ő maga ismerte be, hogy oda került...

-Anya, Haeun...

-Semmi baj. Apáddal már túltettük magunk rajta. Borzasztóan és mérhetetlenül csalódottak vagyunk, amiért elbúcsúzhatunk az unokáktól, és helyette két munkamániással kell együtt élnünk majd, de ha nektek ez így jó...mint anya csak támogatni tudlak. Bár olyan feleséget akartunk melléd, aki olyan lesz mint én, gyerekeket nevel és háztartást vezet..ez sem vészes. Annyira. Taehyungnak már van két gyereke, talán beérjük azokkal...

Rezzenéstelen arccal néztem magam elé, türelmetlenül várva, hogy találkozzam a lánnyal, és istenesen számonkérjem. Vagy valami hazugságot mondott anyámnak, vagy előlem titkolt el valamit. Teljesen lényegtelen, hogy mi történt, nem is tudom, hogy csalódtam e vagy csak szimplán megdöbbentett a tény, mennyire nem ismerem őt. 

Hirtelen kopogtattak az ajtón, mire mindketten oda kaptuk a fejünket. Haeun dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón, óvatosan figyelve engem. 

-Szabad? - kérdezte óvatosan, főleg inkább anyámnak intézve a kérdést. 

-Persze - állt fel mellőlem. - Kimegyek addig kitölteni a papírokat, utána mehetünk is. Szerencsére elég otthon pihenned - magyarázta, majd kiment a kórteremből. Haeun csak némán leült mellém lábait keresztbe pakolva, úgy nézett rám. Ruháján vért láttam néhány helyen csillanni, az aljából pedig le volt szaggatva több darabka is. Valószínűleg mind a kettő miattam történt. 

-Hogy vagy? - kérdezte halkan. 

-Miért nem mondtad el? - hagytam figyelmen kívül a kérdését. 

-Sosem került szóba, én pedig úgy gondoltam semmi közöd hozzá - vont vállat hanyagul. 

-Hogyne lenne közöm! Úgy bántam veled eddig, mint egy ronggyal! Folyamatosan csak sértegetlek és megalázlak, és közben kiderül, hogy orvosi diplomád van?? 

-Nincs - hajtotta le a fejét. - Mint mondtam, kimaradtam az egyetemről. Egy évem maradt volna a doktori címemig. A többit ismered. Rossz társaságba keveredtem, a szüleim kitagadtak, magamtól nem tudtam fizetni az egyetemet, nem volt hol laknom, hol tanulnom és hirtelen nem voltak már barátaim sem. Így kerültem az utcára - magyarázta, de olyan nyugodtan és rezzenéstelenül, mintha csak valami romantikus mesét mondana fejből. - Nem akartam, hogy megtudd, de ma muszáj volt cselekednem. Nem akartam, hogy meghalj...

-Mi az, talán sajnálnál ha elmennék? - néztem rá egy önelégült vigyor kíséretében. 

-Lehet - nézett mélyen a szemembe, mosolyom pedig hirtelen eltűnt. Haeun közel hajolt hozzám, onnan beszélt tovább. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem is vagy akkora gyász, mint gondoltam. Talán van esély arra, hogy egyszer...megpróbáljam veled. Ha jó leszel - közölte, most az ő fejét díszítette egy nyertes mosoly, nekem viszont nem volt kedvem szórakozni. Fülemben csak a szavai ismétlődtek újra meg újra, miközben elmém megtelt mindenféle gondolatokkal. 

Egy okos, kedves orvos aki...aki esetleg kezdi viszonozni érzéseim.