Álmaim nője(Jin) ~ Befejezett

31.

Úgy érzem, dögség ilyet mondani, de Haeun halálának egyetlen egy előnye volt számomra, mégpedig a szüleim teljes körű sajnálata és távolmaradása az életemtől. Miután megtudták, hogy mély gyászban vagyok "menyasszonyom" elvesztése miatt, nem zargattak az unoka kérdéssel, nem piszkáltak a munka miatt, nem hívtak vacsorázni, nem akartak minden áron beleszólni az életemben. Fogalmuk sem volt arról, hogy igazából hogyan ismerkedtünk meg, ki is volt Haeun valójában, s ezt mind Taehyungnak köszönhettem. Ígéretéhez hűen tartotta a száját, miután ő volt az egyetlen, aki tudott a kis titkomról, s sokat tett azért, hogy a szüleim ne is faggassanak a dologról. 

Két hónap telt el a szörnyű hír óta, miszerint belefulladt a folyóba, s azóta sem tudtam elfogadni a tényt, hogy nincs többé. Teljesen magamba roskadtam, sokáig még a házból sem mozdultam ki. Telefonom is kikapcsoltam sokszor, mikor nem volt kedvem senkihez, addig pedig Taehyung foglalkozott a cég minden problémájával, első lépésként pedig Yuna személyét iktatta ki valahogyan. Nem kötötte az orromra a dolgot, azt mondta nem akarja, hogy foglalkozzak vele, de a lány nem nagyon tudott ártani a továbbiakban. A régi titkárnőm visszakerült a helyére, s úgy nézett ki a cég jó kezekben van, az én életem pedig romokban.

Az utóbbi időben pedig komolyan elgondolkodtam azon, hogy lemondok a cég teljes körű jogáról és megosztozom rajta az öcsémmel. Még nem mondtam neki eme ötletem, s amíg nem tudtam mindent biztosra, nem is akartam addig megosztani vele. Én magam sem akartam a céggel foglalkozni, nem voltam képes fókuszálni, koncentrálni, hiszen Haeun folyamatosan az elmémbe fúrta magát. Az apjával azóta sem találkoztam, valamiért nem akartam megismerni a családját. Túl sok emlékük volt róla, amit én irigyeltem, hiszen nekem nem sok jutott belőle. 

Az egyetlen alkalom, mikor úgy ahogy, de vele lehettem éjszaka volt, mikor aludtam. Ismét átéltem minden közös pillanatunkat, mintha csak visszamentem volna az időben. Hangja valóságos volt, érintését még akkor is éreztem magamon, miután felébredtem. Nem segített a képe sem, amit az ágyam mellé tettem, mintha arra vágynék, hogy vigyázzon rám, mikor alszom. Mintha a közelemben lett volna úgy, hogy nem is tudtam volna. 

Egyik délután a kanapén ültem s csak bámultam magam elé, mint mindig, ha ki akartam szakadni a valóságból, mikor kopogtattak az ajtón. Nem akartam szólni, hogy menjen el, mert nem akartam, hogy tudja, hallottam, hogy itt van. Viszont azt akartam, ne zavarjon most senki, mert nem nagyon voltam kíváncsi senkire. Úgy gondoltam figyelmen kívül hagyom a kopogtatást, hátha valamikor abbamarad, de az ismeretlen nem adta fel, kitartóan ütlegelte az ajtót, mire sóhajtva álltam fel és vánszorogtam, hogy kinyissam azt. Unottan bámultam Hoseok mosolygó lényére, aki egy üveget a kezében tartva intett, s bár nem nagyon akartam iszogatni vele, nem küldtem el, csak hátat fordítva neki visszamentem a helyemre, s hagytam, hogy azt tegyen amit akar. 

-Szörnyen festesz - jegyezte meg finoman, mire vállat vontam. Tisztában vagyok vele, de nem foglalkoztam magammal. Nem is akartam foglalkozni magammal, nem láttam jelenleg értelmét az életemnek, úgy sajnáltattam magamat, mintha a legnagyobb veszteség az enyém lenne, pedig nem én temettem el a saját gyerekem. Haeun szülei ennél százszorta nagyobb fájdalmat éltek jelenleg át. - Nézd - ült le mellém Hoseok, megtámaszkodva a térdein. - A szívem szakad meg azért, amiért így látlak. Jin, legjobb barátok vagyunk, fáj látnom, hogy így össze vagy törve. 

-Mindketten tudjuk, hogy az én hibám - ráztam meg a fejem csalódottan. - Eszembe sem jutott azonnal másik megoldás, minthogy ágyba vigyem azt a ribancot. És ez már csak hab volt a tortán, annyit bántottam korábban, aminek a feléről ti nem is tudtok. Többet szenvedett mellettem, mint az utcán. Azt ígértem, megadok neki mindent, s mégis mintha kevesebb lett volna minden alkalommal. 

-Mindketten tudjuk, hogy ettől függetlenül valamit érzett, hiszen olyan sokáig veled maradt, nincs igazam? - tette a kezét a térdemre. - Szerinted, most mit szólna ahhoz, ha látna? A nagy SeokJin így összetörve, megsemmisülve. Nyakon csapna. 

-Nem is kérdés, hogy haragudna - mosolyodtam el, ha csak eszembe jutott Haeun mit gondolt a gyengeségről, a sajnálatról. - Nem lenne büszke. 

-Tedd hát azzá! Szedd magad össze és egy kicsit mozdulj ki. Nem kell innunk, nem kell azonnal nők után kajtatnod. Nem is kell mosolyognod, ha az utca közepén szeretnél sírni, nem baj. Majd a vállamra hajtod a fejed. De nem szabad most eltolni magadtól mindenkit, hiszen valamikor tovább kell lépned. Lehet holnap, lehet jövőre...lehet soha. De meg kell tanulnod ezzel együtt élni. Nehéz lesz. Nagyon nehéz. De hát én mire vagyok jó? - mosolyodott el, s megtörölte arcom. Fejem megrázva láttam be, hogy igaza van. Haeun nem jön vissza attól, hogy utána sírok, viszont nem akarná, hogy eldobjam amit eddig felépítettem. Így hát hallgatva Hoseokra, összeszedtem magam és hagytam, hogy a városba vigyen. 

Keserű szájízzel néztem végig minden egyes páron, legszívesebben elszakítottam volna őket egymástól, ne előttem enyelegjenek. Irigyeltem minden férfit, aki mellett nőt láttam, neki volt, én viszont elvesztettem az enyémet. Az egyetlen nőt, akire valaha is úgy igazán szemet vetettem, mielőtt úgy igazán megismerhettem volna. Mielőtt elmondhattam volna neki, tényleg szeretem, mielőtt bármit is tehettem volna érte. 

Szemeim szomorúan pásztázták a környéket, este lévén meglepően sokan voltak az utcán. Hideg volt, nagyon hideg, kezdett fázni mindenem, de örültem, amiért Hoseok nem hagyott magamra, jól esett a hűvös levegő, még ha kellemetlen is volt. Szemeim lehunyva fújtam ki meleg levegőmet, amit bent tartottam s az égre pillantottam. Teljesen fekete volt, csillagok sehol. Akárcsak a lelkem, annyira volt kihalt az egész égbolt, mintha csak együttérzett volna velem. Fejem megrázva pillantottam az utca túlsó részére, mikor tekintetem megakadt egy kirakaton. 

Nem is a kirakaton, hanem ami mögötte volt. Egy lány álldogált az egyik próbababa mellett és egy inget húzott éppen rá, majd elkezdte begombolni azt. Mozgása, termete borzasztóan ismerős volt számomra, szemeim összehúzva néztem amit csinál, megpróbálva emlékezni, hogy vajon hol láthattam már korábban. 

Viszont, mikor megfordult, szédülten kapaszkodtam meg Hoseokban, szemeim nem hitték el, amit látnak. A levegő bennem akadt, szívem hevesen kalapált, fejem zsongott és fülem sípolt. Nem hittem el amit látok. 

A lány lehajolt, hogy a korábbi ruhadarabot eltegye, s ahogyan felegyenesedett kinézett az üveg mögül az utcára. 

Haeun volt az. Fejem mertem tenni rá. Ő volt az.