Fától az erdőt

1.

1.

Nancy

"Emberi sorsok kuszálódnak össze úgy, hogy egyszer csak az idő egyetlen mágikus percében véletlenszerűen egymásba akadjanak."

- Nancy - sóhajt fel Emma, a főnököm - Bármennyire is kedvellek, ki foglak rúgni, ha egyszerűen nem vagy képes időben érkezni műszakváltásra. - kapkodva kötöm fel a kötényem, mélyen hallgatva kémlelem a földet. Igen, tudom, már negyed órája a pult mögött kellene lennem.

- Sajnálom, Emma, igérem...

- Igen, minden alkalommal megígéred. - pirít rám. Igaza van, muszáj lenne a rossz szokásaimon változtatni. Mint például a késés. - Szedd össze magad, Nancy.

Inkább nem szólok semmit, feleseleges is magyarázkodnom, mert nem tudok felhozni egy elfogadható indokot sem az újabb késésemre. Délben kezdődött volna a műszakom, én már esküszöm fent voltam kilenckor és nem tudok elszámolni azzal a három órával. Egyszerűen elszaladt az idő. Tettem-vettem, mindent csináltam, csak azt nem, amit kellett volna. Mondjuk munkába készülődni.

Serényen állok neki dolgozni, hogy behozzam a lemaradásomat. Egy kis sütiző-kávézóban vagyok pincérnő. Szeretek itt dolgozni, annak ellenére, hogy sosem érek ide időben és úgy tűnhet szarok az egészre. Feltöltöm a darálót kávébabbal, hátulról pedig előrehozok pár tortaszeletet, ami hiányos. Kiürítem a mosogatót, a csészéket egymásra halmozom, majd járok egy kört és összeszedem a koszosakat.

Egy éve találtam ezt a munkát, az elején minden rendben ment, bár sosem voltam egy összeszedett ember. Néha késtem pár percet, de Emma ezt még elnézte, mert jól végzem a munkámat és a vendégek is szeretnek.

Ám két hónapja kissé elveszítettem az irányítást az életem felett. Jason-nel öt évig voltunk együtt, egészen addig, ameddig már annyira elmérgesedett köztünk a viszony, hogy a szakítás mellett döntöttünk. Közös megegyezésen alapult, de azt hittem belehalok a hiányába, még akkor is, ha egy kedves szava sem volt hozzám az ezt megelőző hónapokban.

Ő hozzám képest egy elég megfontolt és precíz ember, talán a különbözőségeink miatt jöttünk ki egymással ilyen hosszú ideig. Ő egybentartott engem, nem hagyta, hogy szétessek, én pedig a szeleburdiságommal és könnyed természetemmel színt vittem a monoton életébe. Aztán láttam, hogy hamar túltette magát rajtam, merthogy egy hétbe sem telt, hogy valaki mással utazzon Rómába. Valószínűleg, nem újkeletű a szerelem, feltételezem megcsalt engem az utolsó időszakban.

Ekkor eldöntöttem, hogy bepótolom ezt az elmúlt öt évet, bulizni fogok, amit Jason mellettem nem túl gyakran tehettem, ha kell egyedül megyek moziba vagy étterembe és minden kínálkozó lehetőséggel élni fogok, amit dob a gép. Szóval élvezni fogom az életem, de nagyon és mindent megteszek, amihez eddig nem volt bátorságom. A legfontosabb pedig, hogy kerüljek mindennemű szerelmi kapcsolatot. Nincs pasi, nincs bonyodalom. Gondoltam én.

A mobilom megszólal a pulton, sietve pillantok a kijelzőre. Sok barátnőm és ismerősöm volt még Jason előtt, de ahogy komolyodott a kapcsolat, egyre kevesebbet jártam el otthonról, ezek a barátságok szépen lassan elkoptak. Az egyetlen ember, aki maradt, Rebecca Clark. Az örök szingli, aki mindig minden buliban benne van és habzsolja az életet. Kitartott mellettem, teljesen mindegy, mennyire különböző életet éltünk. Pontosan rá van most szükségem, hogy megtanítson engem is, hogy kell szabadnak lenni.

- Na szia - szólok bele vigyorogva.

- Hálóóó csaj! Ma lesz egy buli és nem mondhatsz nem-et - szól bele, karcos hangja pimaszul cseng - Ezért meg sem kérdezem, mit szólsz hozzá.