Fától az erdőt

17

17.

Nancy

"Nem értettem, hogy lehet valaki egyszerre isten és ördög. Hogyan pusztíthat el, és menthet meg ugyanaz az ember. Amikor minden, ami voltam, jó és rossz, az ő tetteinek fonalával volt összekötve, honnan tudhattam volna, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem?"

Egymás után szívtam Axel cigijét, amit itt hagyott nekem. Olyan ideges vagyok, hogy el nem tudom mondani. Hogy tehették ezt velem? Hét éve ismerem Rebecca-t. Hét kibaszott éve minden hülyeségben támogattam és sose ítélkeztem felette a kicsapongó életvitele miatt. Azt gondoltam mások vagyunk és ha neki erre van szüksége, ki vagyok én, hogy pálcát törjek felette. Ezzel szemben ő mindig kioktatott, hogy ezt kellene csinálnom, meg azt, hogy mennyire unalmas Jason és hogy én is mennyire unalmassá váltam. Lehet, de én soha nem árultam volna el. Mindig azt vallottam, hogy a bosszú nem jó tanácsadó és önmagát emészti fel vele az ember, de mostmár nem fogom visszatartani Axel-t semmiben. Tegye, amit jónak lát.

Dylan-ről inkább ne is beszéljünk. Komolyan az a Dylan kavar a legjobb barátnőmmel, aki a szemembe mondta, hogy soha nem kellene neki Rebecca, mert rám vágyik. Akiről azt hittem, hogy egy légynek sem tudna ártani, aki váltig állította, hogy ő jó ember és Axel-al vannak problémák. Vannak is vele bajok, de ő legalább egyenes és őszinte. Nem az érdekel, hogy nem kellek neki, hogy nem engem választott, hanem az, hogy a hátam mögött teszi mindezt. Ha a szemtől-szemben állva közölték volna velem a viszonyukat, még talán örültem is volna. Ne akarják már velem elhitetni, hogy véletlenül vannak mindketten Sacramentoban. Vicc az egész.

Axel küldött egy üzenetet, hogy nyolc körül hazaér. Nem hiszem, hogy tudatosan figyel a megfogalmazásra, de nekem megdobbantja a szívemet. Szóval haza jön hozzám. Összeütök egy laza vacsorát, délelőtt elmentem orvoshoz rosszullétet színlelve, bevette, kiírt táppezre egész hétre. Hazafele beugrottam boltba, mert konkrétan kong a hűtőm az ürességtől. Már rosszul vagyok a sok gyorskajától. Még főzés közben is dühöngök magamban, hiába van nyitva minden ablak, szinte vágni lehet a füstöt.

Hirtelen nyílik az ajtó, majdnem szívritmuszavart kapok, amikor megjelenik mellettem egy alak. Elejtem a fakanalat.

- Elvisz a szívem baszki! - kiálltok fel.

- Néha bezárthatnád az ajtót bébi - dobja le az asztalra a kulcsait, a telefonját és a tárcáját. Olyan természetességgel mozog a lakásban, mintha öt éve együtt élnénk. - Attól félek egyszer kirabolnak és megölnek.

- Ugyan, se pénzem se életem, még a betörő kérne elnézést - mondom unottan, Axelból pedig kitör a röhögés.

- Dühös vagy? - támaszkodik mellém a pultnak a csípőjével karbafont kézzel. A féloldalas pimasz mosolya szinte levakarhatatlan éke az arcának. Megrázom a fejem, de mint egy idegbajos, úgy keverem a csirkeragut a lábosban. - Mondd el, mi a baj. - fogja meg a csuklóm.

- Kevergetnem kell, mert leég - mondom, de nem tántorítja el semmi, lehúzza a lábost a villanytűzhelyről és kérdőn néz rám.

- Ne mondd, hogy megint velem van bajod, mert most tényleg egész nap tetováltam. - fordít maga felé.

- Nincs veled semmi baj - nézek rá. - Kivételesen te vagy az, aki miatt még nem kaptam idegösszeroppanást.

- Na baszki, nem hittem, hogy megélem, hogy egy nő szájából ilyet hallok - vigyorodik el, mire megforgatom a szemeim. - Oké, komolyan. Mi zaklatott fel?

Előszedem a telefonom, Rebecca már kikapcsolta a GPS-t szinte öt perccel azután, hogy az app mutatta az akkori helyzetét, de pont tudtam csinálni egy képernyőfotót róla. Axel kezébe nyomom a mobilt, egy ideig mered rá, de egyáltalán nem lepődik meg. Halvány szikráját sem látom a döbbenetnek.