Fától az erdőt

25

25

Axel

"Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled."

Dylan egy órára hívott meg magához, szóval éppen úton vagyok a lakására. Nincs nagy forgalom, gondolom mindenki otthon üli körbe a családi asztalt. Leparkolok a fehér Toyota és egy világoskék Volkswagen Golf közé. Felötlik bennem, hogy talán Dylan nincs egyedül, hiszen ez az autó... annyira Nancy-re vall. Elhessegetem a gondolatot, valószínűleg már üldözési mániám van.

Kulccsal jutok be a lépcsőházba, de a bejárati ajtó előtt azért kopogok.

- Csá! - tárja ki az ajtót Dylan - Végre! Már éhenhalok!

- Te állandóan zabálnál! - cukkolom - Jó illat van, honnan szerezted a kaját?

- Történetesen én főztem - dugja ki a konyhából a fejét Nancy, mire megtorpanok. Határozottan nem vagyok paranoiás. Annyira tudtam!

- Hát ez... csodás. - mondom lemondóbban, mint tervezem. Nem azért, mert nem örülök, hogy látom, hanem azért, mert próbálom elkerülni az olyan szituációkat, amikor egy légtérben kell vele tartózkodnom. Fogalmam sincs még meddig bírom visszafogni magam a jelenlétében. Úgyis elmegy. Nekem pedig nem elég belőle csupán egy hét. Akkor inkább nem akarom a közelemben tudni, mert kétszer olyan szar lesz, ha újra elhagyja Kalifornia államot.

- Ennyire ne legyél lelkes - mosolyog rám Nancy - Jól főzök.

- Igen, tudom. - dobom le a kabátomat a kanapéra. - Elszívok egy cigit, ameddig megterítetek.

- Ajj istenem, de ne időzz sokat! - nyafog Dylan. Teljesen hisztis lesz, ha éhes, mint egy gyerek.

- Jól van már! - csítitom le, miközben bevonulok a vendegszobába, ami most történetesen Nancy szobája. Körbepillantok és furcsállom, hogy nincsen káosz. Egy darab ruha sem hever a földön és az ágy be van vetve. Kitárom az ablakot és kihajolok rajta.

- Azért van rend, mert kitakarítottam. A rendetlenségemen még csiszolni kell. - könyököl mellém a párkányra egy szál cigivel a kezében, mire kérdőn felé fordulok. Halványan elmosolyodik. - Körbenéztél. Arra gondoltál, miért nem uralkodik katasztrofális állapot a szobában. Hát ezért.

Nem hiszem, hogy annyira jó lenne gondolatolvasásban, mert ha tudná min jár az eszem most, amikor ránézek, abba belevörösödne. Csak áltattam magam, hogy elmúlt minden, amit iránta éreztem. Csak áltattam magam, hogy továbbléptem. Hülyeség. Soha senkire sem leszek képes úgy nézni, ahogy rá.

- Tudod... most már értem. - ül fel hirtelen az ablakpárkányra. Végig tartja velem a szemkontaktust. Lassan beleszív a cigijébe, amitől akaratlanul is az ajkaira vándorol a tekintetem.

- Mit? - nézek újra a szemébe. Nagyon igyekszem ott is tartani a szemeimet. Elég megterhelő.

- Nálad különösképp nehéz volt, de megtanultam jól olvasni az emberek tekintetében. - mondja - Nekem is hiányoztál, hidd el.

- Honnan veszed, hogy nem vagyok rég túl rajtad? - ütök meg egy semleges hangszínt. Nem tudom, minek tagadok még mindig. Hiszen én tanítottam meg Nancy-t arra, hogy a szem nem hazudik.

- Látom.

- Hát... - nyomom el a csikket - Nem szerettem senkit előtted és nem is fogok tudni soha senki mást szeretni utánad. - egyenesedek fel. - De ez még nem jelenti azt, hogy megbocsátok.