Fától az erdőt

11

11.

Axel

"Pórnép között királynő ez a városszéli lány."

Két nap telt el azóta, hogy Nancy-nek üzenetet írtam. Azóta is várom a választ. Semmi életjelet nem adott magáról. Úgyhogy úgy döntöttem, megkérdezem személyesen hogy van. Ez azt jelenti, hogy tuti bekattantam.

- Hol lakik Nancy? - szólok bele köszönés nélkül a telefonba, miután Becca nagynehezen méltóztatott felvenni.

- Mi a gyász bajod van? Hányszor aludtál már nála?  Tudod te hány óra van? - értetlenkedik.

- San Diegoban.

- Honnan tudjam? Egyszer voltam ott három évvel ezelőtt, de nem kérdeztem az utca nevét. - majd mintha megvilágosodott volna, a hangszíne megváltozik. - Csak azt ne mondd...

- Akkor ismersz olyat, aki tudhatja?  - vágok a szavába, közben már az autópályára kanyarodok fel.

- Jason bizonyára tudja. - csend következik - Na nem, azt már nem! Utáljuk egymást azzal a fasszal!

- Jössz nekem eggyel, ha elfelejtetted volna. - újabb csend, szinte eltudom képzelni, ahogy a lány agykerekei forognak. Kattanást hallok, rágyújtott.

- Picsába már! - fújtat - Minek mész oda egyáltalán?

- Mert most ehhez van kedvem. - vonom meg a vállam, bár tudom, nem látja.

- Reggel hat óra van - jelenti ki hitetlenkedve.

- Tudom és azt is, hogy Dylan sosem ébred tíznél előbb, Nancy viszont biztosan kedveskedni szeretne neki, szóval korán felkel, hogy reggelit csináljon és rendbeszedje magát.

- Ezt mégis honnan veszed?

- Mert velem is ezt csinálta.

- Oké, de nem kopoghatsz be a szülei házába, hogy csók a családnak, a lányuk szeretője vagyok, ha lehet annak nevezni. - hallom a hangján, hogy azonkívűl, hogy nem tart normálisnak, mindjárt elröhögi magát.

- Nem terveztem.

- Megőrültél. - jelenti ki teljesen komolyan - Bevallod végre, hogy szereted?

- Megszerzed akkor a cìmet vagy sem? - hárítok türelmetlenül.

- Meg, Rómeó - nyomja rám a telefont, mielőtt bármit is reagálhatnék.

Rómeónak elég elbaszott vagyok - gondolom magamban. Nem tudom megmagyarázni, mégis miért csinálom ezt, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy levegőnek néz. Ugyanaz a séma. Két napig bírom, aztán az őrületbe kerget a dolog és elhamarkodott döntéseket hozok. Mint éppen most. A nagy arcommal megígértem, hogy elkerülöm és távoltartom magam tőle, aztán száznyolcvannal hajtok San Diego fele, mert annyira szeretném látni.

Én komolyan igyekeztem kiölni magamból ezt az érzést - bármi is legyen az - minden lehetséges módon, de egyszerűen képtelen vagyok leállítani. Ittam, buliztam, egyszer még be téptem, más nők társaságát élveztem, de semmi. Az érzés ugyanúgy ott van.

Tegnap átmentem Beccához, viszonylag összekapta magát, megígérte, hogy leáll a drogokkal és higyjem el, nagyon szégyelli magát a történtek miatt. Hiszek neki, de azt nem tudom, hogy fog elszámolni a lelkiismeretével. Nem szándékoztam mesélni az én vívódásomról és nem is tettem, de mondanom sem kellett, értette. Azt mondta, hogy nem akkor nyilvánul meg igazán, hogy szeretsz valakit, amikor melletted van, hanem akkor, amikor esély van rá, hogy elveszíted. Az, amit én érzek, félelem.