Fától az erdőt

15

15.

Axel

"Nem tudok bal kézzel írni, nem tanították.
Nem tudom, hogy kell szeretni, megtaníthatnád."

- Sosem éreztem magam még ilyen szabadnak, mint ugrás közben! - Nancy szökkenve lépdel mellettem, miközben a Santa Monica Pier felé vesszük az irányt. Igazából ez egy horgászmóló, de kialakítottak rajta egy kisebb vidámparkszerűséget, rengeteg üzlet van a part körül, a lábunk alatt a talaj pedig finom homokos.

- Pedig bármikor lehetnél az - felelem és meggyújtok egy cigit - Majd megtanítalak rá.

- Hogyan? - csak úgy kiveszi a kezemből a szálat. Mintha egy teljesen más lánnyal sétálgatnék most, feloldódott mellettem.

- Az egésznek annyi a titka, hogy soha nem szabadna félned. - veszek elő egy újabb rudat a dobozból. - Amint nem érdekel mások hogy néznek rád, mit gondolnak rólad és nem rettegsz attól mi lesz veled holnap, szabad vagy. Igazából bármit megtehetsz, amit csak szeretnél, a gondolataid kötnek gúsba.

- Könnyű ezt mondani - sóhajt fel.

- Hidd el, leszarni mindent még könnyebb - vigyorgok rá, majd levetődöm a homokba háttal.

- Tiszta kosz leszel - ácsorog mellettem a cigijét szívva.

- És? - csinálok napellenzőt a kezemből, majd hirtelen gondolok egyet és lerántom magam mellé. Halkan felsikkant, én pedig nem tudok nem felnevetni.

- Egyszer tuti megütlek! - puffog, de a vigyoromat látva ő is felkuncog, majd kényelmesen elterül mellettem.

Csendben szívjuk egymás mellett a cigit, aztán mikor elég, márcsak az eget bámuljuk. Csomóan mászkálnak körülöttünk, de szinte teljesen kizárom a nyüzsgést, a gyerekek sikításait, az óriáskerék ütemes nyikorgását, amikor folyton ugyanahhoz a ponthoz ér, ahol meg kellene olajozni, sőt még a Csendes-óceán hullámainak hangját is, ahogy a parthoz csapódik. Semmi mást nem érzékelek, csak Nancy lényét mellettem. Ahogy a vállunknál a bőr összeér, a halk lélegzetvételeit, az illatát, ahogy a szél felém fújja.

Világéletemben utáltam a csendet, gyűlöltem egy pillanatra is lelassulni vagy elmerülni a gondolataimban. Az én gondolataim nem szépek, az álmaim nem cukormázasak, ígyhát jobb volt a zaj és a káosz. Gyerekkoromtól fogva képeztem ki magam arra, hogyan legyek rideg és nemtörődöm. Tudjátok miért? Mert akiből hiányzik az érzelem, annak nem okozhatnak fájdalmat. Sokat nem kellett erőlködnöm, mert sosem kaptam szeretetet, ölelést vagy kedves szót. Senkit sem kötelezhetünk arra, hogy szeressen minket, de azt elérheted, hogy féljenek tőled. Sosem éreztem fájdalmat, istenre esküszöm, hogy sosem. Legalábbis lelki fájdalmat nem, a fizikai pedig nem hatott meg. Akkor sem, amikor Anthony megbaszta Kelly-t az egyetemen a hátam mögött. Engem csak az árulás ténye idegesített, nem az, hogy két évet elpazaroltam valakire és összetörte a szívem. Nem volt mit összetörnie, de akkor volt az a pillanat, amikor megfogadtam, hogy soha többet nem hitetem el magammal, hogy valaki mellettem marad és bízhatok benne. Pont ezért, ha valakitől lelépek az éjszaka közepén, sosem mondom azt, hogy jövök még. Üres szavak.

Viszon itt, a homokba fekve úgy érzem újra van szívem. Azt, hogy az üvegpáncél alatt makacsul dobogni szeretne és addig veri ütemesen a körülötte lévő burkot, ameddig szilánkosra nem törik. Azt érzem, hogy a rossz és rideg szívem újra életrekelt és csakis Nancy miatt. Mivel végtelenül önző vagyok, nem akarom elengedni ezt az érzést, mert valószínűleg, ha elhagyna, soha nem olvadna fel újra. Szóval ha ő nem jön hozzám, majd én megyek hozzá.