Fától az erdőt

23

23

Nancy

"A mi sztorink lett a pokolban az éden,
Magabiztosan én már csak a szívemet védem."

Fel-alá járkálok a lakásban, fogalmam sincs mihez kellene kezdenem magammal, ameddig Dylan ide nem ér. Eltelt újabb másfél hét Axel-al való összeveszésem óta. Azt mondta, nem bocsát meg, én pedig elkezdtem beletörődni. Ami elég nehéz, miután azt is közölte, hogy szeret engem. Ha szeret, hogy nem képes a megbocsátásra?

Hasonló kérdéseket egyébként saját magamnak is feltehetnék. Ha szeretem, miért nem kértem már ezerszer bocsánatot a viselkedésemért? Ha szeretem, hogy hagyhattam ennyire kisiklani ezt az egészet? Teljesen össze vagyok zavarodva, az elmúlt egy hónapban totálisan kifordultam önmagamból. Nem elég, hogy idegenekkel kezdek ki, hanem az, hogy megesett, hogy nem csak a csókig jutottunk el. Ashton-t nem abban a buliban ismertem meg. Előtte már találkoztunk, amikor Kaitlyn áthívott magához három nappal azután, hogy Axel kijelentette, hogy nincs kompromisszum és beszélnünk sincs miről, ha nem tudom ezt elfogadni.

Szóval Kate áthívott és Troy mellett ott ült Ashton. Nem éppen fogott meg elsőre, de egy piros szívecskés ecstasy tabletta után már nem érdekelt, hogy nyomába sem ér Axel-nak. Csak el akartam felejteni. Ha a csókot árulásnak vette, akkor a szex felér egy szíven szúrással. Nem tudtam eddig eldönteni, hogy azelőtt esedezzek a bocsánatáért, mielőtt közlöm vele, hogy lefeküdtem valaki mással, vagy azután, vagy mindkettő? Végül arra jutottam, felesleges. Erre nincs bocsánat és tudom jól, hogy elrontottam. Mindketten elrontottuk, de én most konkrétan keverem magam alatt a szart, a kupac tetején ülve. Egyáltalán nem várhatok tőle semmiféle együttérzést, szeretet ide vagy oda.

Előbb-utóbb úgyis kiderül, főleg, hogy Axel közege az, ahova én csak belecsöppentem egészen véletlenül. Számolom a napokat, mikor ront rám, hogy közölje, mekkora ribanc vagyok és inkább kitépné a szívét, minthogy engem szeressen vele. Mégcsak nem is hibázthatnám érte.

Nagyon rossz irányba haladok, de amit megtettem, azon már nem tudok változtatni. Mindig mondtam, hogy nem vagyok egy angyal, mint ahogy sokan hiszik, de a rossz társaság és a döntésképtelenségem általában a legrosszabb énemet hozza ki belőlem. De nem hibáztathatok mást, mert csak mi vagyunk a tetteink felelőse és ezt most nagyon elbasztam. Jobban, mint Axel bármikor. 

Tehát azt teszem, amihez a legjobban értek. Menekülök. A szó átvitt és tényleges értelmében is. Azt hiszem valahogy vissza kell találnom önmagamhoz, mert valahol útközben elvesztettem. Axel mellett a legjobb formámat hoztam, százon pörögtem mellette, viszont nélküle nullán vagyok. Nem függhetek tőle, muszáj felnőnöm ahhoz, hogy egyedül is megálljam a helyem szégyenérzet nélkül. Mert ameddig ez nem történik meg, a saját kételyeim, a rossz döntéseim, a folyamatos bizonytalanságom, ami az önbecsülésem hiányából ered, tönkresztesz mindkettőnket. Ez az egy hónap óriási pofonként csattant az arcomon. Rá kellett jönnöm, hogy nem Axel az, aki kevés hozzám, hanem én nem vagyok elég jó. Sem neki, sem saját magamnak. Muszáj rendbetennem az életemet, hogy ne csesszem szét az övét.

Azzal kezdtem, hogy kerestem egy új munkát és eldöntöttem, hogy begyógyítom a múlt sebeit, meggyógyítom magam teljesen egyedül, mert ameddig van kire támaszkodni, ameddig van, aki istápoljon és tanácsot adjon minden egyes percben, sosem leszek önálló. Mindig másoktól vártam, hogy a számba adják a szavakat, amiket ki kell mondanom, hogy amikor döntésre került a sor a helyes irányba taszigáljanak. Néha elgondolkozom, hogy döntöttem-e egyáltalán valamiben teljesen egyedül az életem során, leszámítva a rosszakat, mert azokért nyilván én vagyok a felelős.