Fától az erdőt

13

13.

Axel

"Úgy kéregetlek téged, mint egy koldus,
Mert túl erős a köztünk lévő ellentétes pólus.
Egymáshoz vonzódunk és ez forróbb mint a trópus,
Az életünk dalában mégsem együtt szól a kórus."

Nancy lakása előtti kávézó teraszán szívom a cigimet. Már nem is számolom hányadikat. Tudom, hogy ma jön haza délután, mert kutakodtam egy kicsit Dylan szobájában. Nem védi jelszóval a laptopját - milyen informatika zseni az ilyen egyáltalán?  - így megláttam az e-mailt, amit valami cégtől kapott. Elküldték neki a munkaszerződést és minden egyebet, majd közölték, hogy hétfőn reggel kilenckor várják szeretettel. Abból kiindulva, hogy utál korán kelni, valószínű, hogy még ma hazajönnek. Csak ki kell várnom, habár a türelem nem erényem.

Egész éjjel azon agyaltam, mégis hogy dumáljam ki magam ebből a helyzetből. Ha őszintén elmondom mi történt, félek kevés lesz. Rebecca szava betonbiztos lábakon áll az enyémmel szemben. Nancy világában biztos. Engem még soha nem ültettek fel ennyire és ettől szinte felrobbanok. Sosem találkoztam magamnál nagyobb szemétládával, de Becca magasan veri a szintet. Azóta sem találom és ha jót akar magának nem is keresztezi az utamat. Jobban tenné, ha nevet változtatva elhúzna olyan messzire, hogy sose találjam meg. Lehet, hogy most ő áll nyerésre, de a szerencse forgandó és a karma dolgozik. A karma jelen esetben én vagyok.

Örültem volna, ha be tudok lépni Dylan laptopján a facebookjába, de annyira nem hülye, hogy bejelentkezve hagyta volna. Rohadtul érdekelne, miről beszélget Rebecca-val, mert kurvára nem akarom elhinni, hogyha csak párszor találkoztak Nancy jelenlétében olyan mély barátság szövődött volna közöttük, hogy Dylan már Becky-nek becézgesse. Mindemellett, ha a lány hozzám hasonlónak vallja magát, akkor lehetetlen, hogy két találkozás után beleszeressen. Vagy csak állitja, hogy érzéketlen vagy pedig több van a háttérben. Amilyen aljas, biztosra veszem, hogy az utóbbi. Csak még azt nem tudom, hogy mi Dylan szerepe ebben. Lehet, hogy mégiscsak emlékszik arra, hogy lefeküdtek volna egymással?

Annyira töröm a fejem, hogy majdnem elszalasztom a pillanatot, amikor begurul a fehér Toyota. Kicsit lejjebb csúszok a széken, habár elég feltűnő vagyok a színes kirakat előtt ülve, a halványzöld napernyő mögött talpig feketében a ragyogó napsütésben. Na, mindegy, talán nem szúrnak ki, ha egyáltalán nem is keresnek.

Dylan, mint szőke herceg a mesében, kipattan a kocsiból, kinyitja Nancy-nek az ajtót, majd kiráncigálja a bőröndjét a csomagtartóból. Hánynom kell. Még váltanak pár szót, a lány mosolyog, de egy kissé feszeng. Nem ismerem régóta, de amikor vele voltam figyeltem az összes rezdülését, ismerem a testbeszédét, ezért pontosan tudom, hogy most kényelmetlenül érzi magát. Mégis hagyja, hogy Dylan megcsókolja. Úgy felmegy bennem a pumpa, hogy már emelkednék fel a székről és indulnék, hogy beleverjem a kistesóm fejét a betonba. Gondolom ez nem javítana a helyzetemen, szóval inkább meggyújtok még egy cigit és próbálok nem agyvérzést kapni.

Miután végignézem, hogy smárolnak, Nancy végre elindul fel a lakásba maga után húzva a bőröndjét. Dylan megkerüli az autót, kezében már a telefonját nyomkodja, így ül be a kocsiba, majd gázt ad és elindul. Nem fordul meg az utca végén, márpedig az én lakásom az ellenkező irányba van. Arra tart, amerre Rebecca lakik.

Elnyomom a cigit, az asztalon hagyom a két kávé árát és átfutok az úton. Ledudálnak, mire nemes egyszerűséggel felmutatom a középső ujjam. Ahogy látom, Nancy se nagyon törődik azzal, hogy bezárja a lenti ajtót, mert simán bejutok a lépcsőházba, onnan pedig az ajtója elé.