Fától az erdőt

18

18.

Axel

"Együtt a létünk sose halkszavú,
Veled az élet egy gyönyörű háború."

Egyáltalán nem félek a fájdalomtól. Biztos, hogy valami gikszer lehet velem, de olyan helyzetben, amikor tudom, hogy valami fájdalmat fog okozni, egyszerűen kikapcsolom az agyam és nem veszek róla tudomást. Ez régebben is így volt, nem számit, hány ütést kaptam, hova és mekkorát, az arcom rezzenéstelen maradt. Ez idegesítette leginkább a nevelőapámat is. Az, hogy nem mutattam érzelmeket. Ezért minden alkalommal keményebb eszközökhöz folyamodott, próbált megtörni, de ezzel pont az ellenkezőjét érte el. Mások szerint őrült vagyok, szerintem meg ez csak egy védekező mechanizmus. Annyi fizikai fájdalmat éltem át, hogy immunissá váltam rá.

Eldörrent a lövés és az első másodperctől kezdve vártam, hogy fájjon. Felkészültem rá, ahogy arra is, hogy ma lehet meghalok. Attól, hogy nem veszek valamiről tudomást, még halhatatlan nem vagyok. Tudományos tény, hogy a fény gyorsabban terjed, mint a hang. Elöbb láttam, ahogy a fegyverből szikrázva indul meg a golyó, mint hallottam volna a dörrenést. Ezért azt is érzékeltem, hogy Anthony kurvára elbaszta a célzást, de ennyire nem lehet balfasz, hiába remegett a keze végig. Ekkorát nem tévedhet. Mire felfogom mi történt, a lövedék karcolja a vállam, én pedig semmivel sem törődve indulok meg felé, mert szinte lasított felvételben látom, ahogy Anthony Nancy felé fordul, aki az imént meglökte őt. Meglökte, hogy elvétse az irányt és emiatt kibaszott dühös. Ahogy én is. Mit nem értett azon, hogy egy tapodtat se mozduljon? Sosem hallgat rám!

Szerencsére az adrenalin dübörög bennem, azelőtt érek oda, mielőtt Tony a lányra emelhetné a fegyvert. Folytatom, amit ezelőtt a kis közjáték előtt elkezdtem. Annyira dühös vagyok rá és mindemellett Nancy-re is a felelőtlensége miatt, hogy ezt Anthony arca bánja. Az agyam olyan szinten kapcsol ki, hogy szinte nem is érzékelem a külvilágot. Csak haragot érzek. Haragot a tiszteletlenségért, azért mert elakarták tőlem venni, ami hozzámtartozik. Én sosem tennék ilyet. Sosem kezdtem olyan nőkkel, akiknek tudtam, hogy barátjuk van. Ha nem tudtam, az más téma. Ezt Anthony kiprovokálta, mert azt hitte megijedek egy szaros fenyvertől. Haragszom Nancy-re. Kockáztatta az életét és sosem bocsátottam volna meg, ha miattam baja esik. Kurvára nem érte volna meg.

Hirtelen erős kezek gátolnak meg abban, hogy újabb ütéseket mérjek erre a faszfejre előttem. Lassan száll fel a köd az agyamról, csak akkor amikor már állóhelyzetbe ráncigált.

- Axel, elég lesz basszameg! - dörren Stanley hangja a fülembe - Megfullad a saját vérében ember! - a testem lazul egy kicsit, ahogy Tony-ra nézek. Rossz bőrben van. - Megkapta, amit érdemelt, de most menjetek. - ereszti el a karomat, amikor már biztos benne, hogy veszteg maradok. - Őt csak bízd rám. Menj! - lök egyet rajtam, hogy nyomatékot adjon a mondandójának.

- Gyere Nancy! - ragadom karon és kijárat felé húzom.

A tömeg szinte kettéválik, mintha én lennék Mózes, aki éppen a tengert bűvöli. Az érzelmek vegyesek. Sok mindent látok az emberek szemében, meglepődöttséget, csodálatot, elismerést, értetlenséget, de a legtöbben félelmet. Egyszer már említettem, hogy senkitől nem várhatod el, hogy szeressen vagy kedveljen, de azt elérheted, hogy féljenek tőled. Én nem bánom.

- Azt hittem elég világosan jeleztem, hogy meg ne próbálj megmozdulni! - csattanok fel, amint a friss levegőre érünk.

- Mégis mit kellett volna tennem? - emeli fel a hangját Nancy is - Nézzem végig, ahogy szarrá löveted magad? - ideges rám, ennek ellenére már zsebkendőt szorít a vérző vállamra. - Szinte könyörögtél érte, te idióta! Ki csinál ilyet?