Fától az erdőt

14

14.

Nancy

"Körülöttem az emberek mind szerepet játszanak, de ha veled vagyok, az vagyok, aki lenni akarok."

Magam elé meredve törölgetem át ugyanazt a csészét a kezemben már vagy századszorra. Valószínűleg már szárazabb, mint a sivatag. Egész nap a gondolataimba merülök és úgy teszek, mintha serényen dolgoznék, pedig ez messze áll a valóságtól. Néha még azt se veszem észre, ha új vendég érkezik, csak akkor ha már ötödszörre szólít meg, hogy elnézést, kiszolgálnál? Dekoncentrált vagyok megint, ezt a tényt még felerősíti a fáradtságom is, mert a héten délelőttös vagyok. Kedden, csütötökön és szombaton dolgozom. Legalább senkinek nem tűnik fel, ha kések, mert én nyitom az üzletet. Ma például 7 óra helyett 7:20-kor.

Dylan beugrott reggel kávéért, elmesélte mennyire jól sikerült a tegnapi első napja, szóval nagy kedvvel indult a második munkanapjára. Megbeszéltük, hogy ebédszünetében találkozunk. Dylan, Rebecca és én. A lánnyal amúgy is találkoztam volna, én voltam az, ki felvetette az ötletet, hogy akkor ebédeljünk hármasban. Egyikőjüknek sem volt kifogása ez ellen. A férfi búcsúzóul nyomott egy csókot a számra, igyekeztem nem mutatni, mennyire nem tartom ezt helyénvalónak.

Mert Axel miatt vagyok ennyire szétszórt. Vasárnap óta csak rá tudok gondolni, újra és újra lejátszom a fejemben a szavait, egyszerűen hihetetlen számomra, hogy burkoltan kimondta, hogy talán szeret engem. Másfél hónapja erre várok, de a legrosszabbkor közölte. Akkor, amikor végre  eldöntöttem, hogy elengedem. Aztán megcsóválom a fejem és szánakozva korholom magam, hogy mégis kit akarok átverni. Maximum akkor tudnám kitörölni az életemből, ha elköltöznék egy másik államba úgy, hogy soha ne találjon meg. Ha nincs a közelemben könnyedén levegőnek nézem az üzeneteit, de ha személyesen látom, nem tudok parancsolni magamnak, mert a szívem hevesen verni kezd és ösztönösen nyúlnék felé. Szegény Dylan, ő olyan boldognak tűnik...

- Meddig sikálod még azt a szerencsétlen csészét? - ránt vissza a valóságba az a hang, amitől libabőrös leszek - Lassan már kikopik.

A kezem megáll, a tekintetem a zöld szemekbe fúródik. Még a levegőm is elakad. Hát persze... Eltelt majdnem két nap. Szinte menetrendszerű, hogy Axel két nap után felbukkan, habár azt szeretném, hogy egy percet se bírjon ki nélkülem. Ahogy mondtam, a szívem majd kiugrik a helyéről, megakad a levegőm és hirtelen szólni sem tudok. Mindig ez van, ha megjelenik az istenit, így mégis hogyan tartsam magam tőle távol?

- Inkább azt magyarázd meg, hogy nem gyulladsz ki talpig feketében - palástolom a zavaromat, megakad a szemem a pólóján, amire fehérrel a "hell was boring" felirat áll. Eszem megáll. - Harminckét fok van.

- Remek terelés - vigyorodik el - A fekete az egyik kedvenc színem, mindemellett eltudsz képzelni mondjuk babarózsaszín pólóban?

Felnevetek.

- Nem, de azt mondtad szereted a világoskéket - veszem kézbe a következő csészét - Szerintem jólállna neked.

- A szemed színe miatt szeretem, attól még nem hordanám. - mondja egyszerűen, mire megint lefagyok a mozdulataimban.

- Miért vagy itt? - terelem másra újfent a témát, ami természetesen nem kerüli el a figyelmét, mosolyra húzódik a szája.

- Csak gondoltam érdeklődöm, hogy vagy - vonja meg a vállát - Meg innék egy frissen facsart narancslevet. 

- Ne már, most mostam el a gyümölcsprést - méltatlankodom.

- Akkor valamivel kárpotolnod kell - hajol közelebb, így megérzem parfümének fűszeres illatát. - Tudod minek örülnék a legjobban, igaz? Szóval vagy az vagy a narancslé. - olyan szemtelenül bámul rám, hogy megint zavarba hoz ezzel.