Fától az erdőt

22

22.

Axel

"Az ember azért nem mondja el bizonyos érzéseit vagy titkait másoknak, mert nem akarja, hogy tudjanak róluk. Nem akarja, hogy sajnálják, szánják, vagy csak szomorúan tudomásul vegyék, hogy amit benne keresnek, az talán már nincs is ott. És főleg nem akarja, hogy pont azok szembesüljenek ezzel, akik szemében nem akar egyre kisebbnek és kisebbnek látszani."

A hátamon fekve bámulom a plafont, közben arra gondolok, hogy ráférne egy frissítő festés a lakásomra. Túl sokat dohányzom idebent, most is lóg a számból a cigi, miközben az egyik kezemet a tarkóm alá csúsztatom, a másikban pedig a telefonomat pörgetem. Csípi már a szememet a füst, így inkább leejtem a mellkasomra a mobilt és hamuzok egyet. A lábam szüntelenül rángatózik, ez jelzi csak, hogy mennyire nyugtalan vagyok.

Nancy három nappal ezelőtt mondhatni szakított velem és azóta sem jelentkezett. A bennem dúló érzésektől görcsbe rándul a gyomrom. Általában pontosan felismerem őket, hiszen nem sok érzés szokott elhatalmasodni rajtam. Első nap például dühös voltam és konkrétan szétvertem a lakást, szóval az, hogy a falak kissé besárgultak a nikotintól a legkisebb probléma jelenleg. Körbenézek és nyugtázom, hogy vennem kell egy új tévét, asztalt, széket és mikrót. Csodás. A második nap a dühöm átcsapott önhittségbe, hogy márpedig én tutira nem fogok szenvedni miatta, akkor bassza meg! Sosem tudott senki sem annyira padlóra küldeni, hogy ne tudtam volna felállni. Egy pillanatig el is hittem, hogy egy Nancy Woods kevés lesz ahhoz, hogy kifordítson önmagamból és a szavai hatással legyenek a hangulatomra. Szóval azt tettem, amihez a legjobban értek. Kikapcsoltam az érzelmeimet és elmentem a H&H-be Daniel-el jól bebaszni. Arra gondoltam, ha már úgyis szingli vagyok, akkor vissza is térhetnék a megszokott életemhez, mintha ez a kis kitérő meg sem történt volna. Képtelen voltam rá és ez jobban idegesített, mintha leköcsögöztek volna. Most pedig elértem arra a pontra, amikor nem tudom megmagyarázni, amit érzek. Mert ilyet még soha nem éreztem. Azt hiszem, fáj. Akkor is ezt éreztem, amikor Nancy kimondta azt az egy mondatot. Egyből belémhasított valami szúró érzés, mintha a szívembe döftek volna egy kést hirtelen. Ez elhalványult, amikor más érzelmek kerítettek hatalmukba, de valahogy mindig megbújt mögöttük a sarokban. Aztán ahogy elmúlt a düh és a tagadás, miután kitomboltam magam és nem volt más, mi elfedhette volna, csak ez maradt. A fájdalom érzése.

Biztos rengeteg embernek okoztam már fájdalmat, de nem igazán tudott érdekelni. Talán ha tisztában lettem volna azzal, hogy milyen pusztító emóció is ez, akkor talán kétszer meggondolom, amit mondok vagy teszek. Mármint mások biztosan rosszabbul viselik, mint én. Azért én nem mondom azt, hogy térdre fog kényszeríteni, csak baszottul kellemetlen és inkább választanék egy bordatörést, mint ezt.

Ezért is volt jobb a régi életem. Az érzelmek mindent megváltoztatnak és összekuszálnak. Ha nem érzel semmit, nincs mit veszítened, ergó nincs probléma. Szabad vagy. A bánat, a félelmeid, a dühöd vagy a szomorúságod viszont megbéklyóznak és földhöz láncolnak. Szeretem Nancy-t, de gyűlölöm is egyben, hogy szeretem. A szeretet kiszolgáltatottá tesz, elgyengülsz tőle és mindig az veszít többet, aki jobban szeret. Jelenleg biztos vagyok benne, hogy az én vagyok. Biztos vagyok benne, hogy én jobban szeretem őt, mint fordítva. Tekintve, hogy én mást rajta kívül sosem szerettem és ha őt képes vagyok, akkor ez csak azt jelentheti, hogy az én érzelmeim mindennél erősebbek iránta. Még az akaratomnál is. Mert hát én ezt kurvára nem akartam!

Csengetnek, úgyhogy nagy nehezen feltapászkodok a kanapéról. Cigarettával a kezemben nyitok ajtót. Még szerencse, hogy saját lakásom van, mert ha főbérlőm lenne, most tuti kibaszna egy szó nélkül.