Fától az erdőt

5

5.

Nancy

"Vajon az ember képes megtanítani valaki olyannak azt, hogy mi a szeretet, akinek nincsenek érzései? "

Az ébresztőmre pattan ki a szemem, de egy szempillantás alatt nyomok egy szundit. Ez a legutálatosabb hang a világon. Éppen visszasüppednék a párnára, de eszembejut, hogy amikor elaludtam, nem voltam egyedül. Automatikusan fordulok meg, kezemmel tapogatva, de nem talál senkit magam mellett. Kinyitom a szemem és tényleg realizálódik bennem, hogy Axel nincs mellettem.

Megdörzsölöm a szemeim, majd lassan az ágy szélére ülök. Olyan keveset aludtam az ezt megelőző napon, hogy elszundítottam a film felénél, hiába sikogattam addig szüntelenül, mert persze beleválasztott a legparább horrorba, ami létezett, és nagyokat nevetett azon, hogy milyen beszari vagyok.

Nyakig be voltam takarva még az előbb, valószínűleg ez a férfi érdeme. Hűlt helyére pillantok, biztos, hogy nem aludt itt, mert a takaró érintetlen. Feljebb siklik a pillantásom, megakad a szemem két papírlapon. Kinyitom az elsőt, nem hittem, hogy ilyen szép a kézírása.

"Írd majd meg, hogy tetszik. Egyébként dögös a hajad."

Elmosolyodom, majd a második papír után nyúlok. Kettéhajtom és egy csodálatos, grafittal rajzolt, szinte élethű képpel találom szembe magam. Egy szelíd cica fél arca van egy halvány vonallal elválasztva egy oroszlán fél arcától. Virágok ölelik őket körbe, néhány pillangóval elvétve. Színek is fellelhetőek, de nem nagyon, csak mintha festékcseppek lennének elfolyva. Gyönyörű, de nem egészen értem, mit lát bennem, amiért ez az ábrázolás jutott rólam eszébe. Felkapom a telefonom és rákattintok Axel nevére. A tegnapi üzeneteit visszavonta, már sosem tudom meg, mit írhatott.

"Csodaszép, de nem értem, hogy pontosan mit akarsz ezzel üzenni."

Várok egy kicsit, de egy idő után feladom. Biztos dolga van. Kávét főzök, megmosom az arcom, bekenem a szokásos krémeimmel. Ahogy tükörbe nézek, elcsodálkozom az új kinézetemen, még meglepődök mennyire más embernek tünök, annyira friss ez az újítás. Csinálok két szelet melegszendvicset és megreggelizek. Még mindig furcsa a csend, szinte mintha süket lennék, olyan némaság van. Ha nem dolgozom, sokszor nem is tudom mit kezdjek magammal, ha Becca nem ér rá. Mára megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk.

A gondolataim visszakanyarodnak a tegnapi naphoz. Nem kérdeztem semmit a délutánnal kapcsolatban és Axel sem hozta fel a témát. Mintha elfelejtettük volna. Mintha nem számítana, de valahol mélyen igenis számít. Számít, mert feltételezem ez mindennapos és bár nincs jogom kiakadni, mégis fel kell tennem magamban a kérdést, mennyire kötetlen ez az egész? Vannak rajtam kívűl mások is? És ha igen, hányan? Hányadik vagyok a sorban? Akarom-e én ezt egyáltalán? Ha neki ennyire nem számít, mit érzek, akkor mégis minek állított csak úgy ide? Támadt egy olyan naív gondolatom, hogy bántotta a dolog, de hamar lebeszéltem magam erről, hiszen nincsenek érzései. Ez neki csak játék, én pedig nem vehetem őt komolyan. Ekkor csippan egyet a telefonom.

"Szelíd és ártatlan vagy, mint egy kiscica, de belül nagyon is erős és lehetsz olyan szabad, mint egy oroszlán. Csak akarnod kell. Sokkal több van benned, mint hiszed."

Elvárja, hogy ne szeressek belé. Aztán ilyen dolgokat ír, amik megdobogtatják az amúgy gyenge szívemet. A szavaknak hatalmuk van. A szépeknek és a csúnyáknak is. Egyetlen rossz szóval örökre rombadönthetsz egy egész életet. De fel is emelhetsz valakit a mélyből. Ezért nem mindegy, mit mondasz, mert minden egyes szónak, amit a szádon kiejtesz, jelentősége van.