Halálos ítélet

Chapter 4

NINO

Túl nagy a csend.

Túlságosan flottul megy minden. Nevezhettek pesszimistának, vagy paranoiásnak, de ha huzamosabb ideig jól alakulnak a dolgaim, anélkül, hogy valami orbitális szarlavina zuhanna a nyakamba, rendszerint felkészülök rá, hogy az élet bebasz egy akkora kanyart, amit bevenni lehetetlen.

Ennek az életszemléletnek is megvannak a maga pozitívumai, például az, hogy előre felkészítem magam a legrosszabbra, és ezáltal soha semmi nem ér váratlanul. Általában.

Két hét eltelt azóta, hogy elküldtük Belluccinak Pietro fejét. Azóta várom a reakciót. Minden idegszálammal erre koncentráltam az elmúlt hetekben, és az összes emberemnek megparancsoltam, hogy járjon nyitott szemmel. A legapróbb furcsa neszről is tudni akartam, de egyszerűen semmi sem történt. A tétlenség pedig felőrli az idegeimet. Gondoltam már rá, hogy megteszem én az első lépést, de talán pont erre várnak és ez a csapda az egészben. A várakozás most biztonságosabb a nyílt támadásnál.

- Hallod, tesó!

Nicola orgánuma úgy visszhangzik ebben az istenverte palotában, mint egy húsz tagú kórus éneke a vasárnapi istentiszteleten. Az öcsém egymaga is eléri ugyanazt a hatást. Nem fogja vissza a decibelt, egy emelettel feljebb is tisztán hallanám, de mivel az irodám a földszinten van, ahol éppen ülök, így csak még elviselhetetlenebb. Beletemetem az arcomat a tenyerembe. Naponta megdícsérem magam a türelmemért, hogy még nem nyírtam ki. Néha csak egy hajszál választ el.

- Válaszolj már! Ne kelljen bejárnom ezt a szájbavert kastélyt, ha nem muszáj, légyszi!

- Mi van?

Kiordítok az irodából, mert már nem bírom tovább, amúgy is szétmegy a fejem a sok agyalástól, most még ez is. Az öcsém szó szerint beront az ajtón. Tetőtől-talpig feketében van, mint mindig. Nicola nem ismer más színt a világon, csak ezt. Illik hozzá. Mindig ő volt a fekete bárány a családban, aki remekül táncol az idegeimen.

- Figyelj már, vihar lesz! - mondja, miközben olyan lazasággal sétál el az asztalomig, mintha szándékozna szétesni, aztán az orrom alá tol valami időjárás-appot a mobilján. A szemöldököm a hajtövemig ugrik.

- És?

- Ma startol a hajó, rémlik?

- És? - kérdezem újra türelmetlenebbül.

- Hajó, tenger, vihar - számol az ujjain okoskodva. - Azt hittem ennél több IQ-d van.

- Nicola - sóhajtok fel kelletlenül. - Az egy kibaszott teherhajó, nem egy lakatlan szigeten eszkábált kiscsónak, capito?

- Oké, hát én szóltam! - csattan fel hanyagul. - Ha majd a tenger egész élővilága kihal, mert ipari mennyiségű kokaint zabálnak fel, az a te hibád lesz!

- Van még esetleg más is azonkívül, hogy feltett szándékod elpusztítani a maradék agysejtjeimet?

Unottan hátradőlök a fotelomban. Mindketten tudjuk, hogy Nicola nem ezért van itt, csak hű a becenevéhez, és igyekszik kihozni a sodromból. Az a hajó meg fog érkezni a kikötőbe pár nap múlva akkor is, ha Posszeidon-nak hirtelen kedve támad árvizet fakasztani.

- Nos, a rosszabbik hírrel kezdtem.

Nicola elvigyorodik, és lehuppan velem szembe a bőrfotelba.

- Mi a kevesébé rossz?

- Nem találom a húgunkat - jelenti ki leszarom stílusban, de jól ismerem az öcsémet. Bármit megtenne Lináért, olyan dolgokat, amiket értem mondjuk már kevésbé. Például az életét adná az övéért. A sötétkék szemeiben aggodalom villan, amikor felpillant rám.