Halálos ítélet

Chapter 48

NINETTE

cattivo tempismo
rossz időzítés

Mocorgásra leszek figyelmes. Lassan kinyitom a szememet és jól megdörzsölöm, hogy magamhoz térjek. Automatikusan oldalra fordítom a fejem, egy tetovált izmos háttal találom szembe magam. Végigpásztázom az izmokat centiről-centire, majd megállapodik a szemem az erős karokon, amik most az ágykeretet szorítják. Ekkor villan be, hogy mi történik és ez jelenleg egyáltalán nem természetes látvány, mint ahogy megszoktam korábban.

- Mi a szart csinálsz?! - csattanok fel. - Te nem kelhetsz fel!

Szó szerint lerúgom magamról a lepedőt és rohamtempóban kerülöm meg az ágyat. Csípőre tett kézzel fékezek le Nino előtt. Sokkal jobb színben van, mint tegnap este, de azért még látszik rajta, hogy nincs elég jól ahhoz, hogy hősködjön. Dühösen pillantok rá, mire a szája széle megremeg.

- Jól vagyok - mondja kimérten. - Nekem nincs időm erre.

- Mégis mi más dolgod van azonkívűl, hogy kiheverd a sérüléseidet, beavatnál? - a hangom határozott. Nos, ritkán ilyen, de most tutira nem fogom hagyni, hogy elmozduljon innen akár egy tapodtat is!

- Rengeteg. Például logisztikai feladatok, egy csomó telefont el kell intéznem, meg kell tudnom, hogy hány embert vesztettünk tegnap este, mindazonáltal...

- Remek, hát ehhez igazán csak a telefonodra és laptopodra van szükséged, amit szívesen felhozok neked az irodádból rögvest - vágok a szavába. - Diego pedig felvilágosít a részketekről és biztos vagyok benne, hogy szívesen elintézi a teendőidet, amíg te lábadozol.

- Nina - a hanglejtése komoly és ellentmondást nem tűrő, csak az a baj, hogy én már nem tudok ettől beijedni. - Nincs semmi bajom. Túléltem már rosszabbat is és nem szeretem, ha nem magam intézem a fontos ügyeket, úgyhogy most én felkelek innen.

- Nem fogsz - jelentem ki, miközben összefonom a karjaimat magam előtt.

- Nem állíthatsz meg - rázza meg a fejét, miközben halványan elmosolyodik.

- Dehogynem! - húzom ki a fiókot, majd meglóbálom a kezemben az ajtó kulcsát, és mielőtt kikaphatná a kezemből, hátraugrok.

- Ez abszurd, nem zárhatsz be ide, mint egy... nem is tudom, mit! - csattan fel. - Jól vagyok!

- Oké - vonom meg a vállam. - Próbálj meg felállni.

- Azt hiszed, nem vagyok rá képes? - néz rám kihívóan.

- Azt hiszem, nem tudsz elsétálni az ajtóig mankó nélkül.

Tartja velem a szemkontaktust. Dac csillan a szemeiben, miközben lassan fellöki magát az ágyról. Dr. Mancini előre szólt, hogy csak mankóval tud majd járni egy ideig, mert a szövetek eléggé sérültek, ezért a súlypontot máshová kell helyezni. A saját lába nem bírja majd el, ameddig be nem gyógyul.

Ahogy vártam, az első lépésnél majdnem elveszíti az egyensúlyát, de megtartom a karjánál fogva.

- Na, odaadjam a mankódat, hogy el tudj menni tusolni, majd visszafeküdni az ágyba, ahogy megbeszéltük? - kérdezem szórakozottan, mire megforgatja a szemeit.

- Jó.

- Ne áztasd a sebeidet, ne menjen bele tusfürdő és jó lenne ha csak tiszta víz érné, de nem túl sok, mert akkor...

Hirtelen végighúzza az ajkait az arcélemen, egészen a fülemig, mintha csak tisztában lenne azzal, hogy ettől befogom.

- Nem ez az első ilyen - súgja. - Ne izguld túl.