Halálos ítélet

Chapter 39

NINO

non ti lascio andare
nem engedlek el

- Hogy hívnak? - vigyorog az öcsém Ninára, de a lány köpni-nyelni nem tud. Őszintén szólva, én sem. Ha most csak szórakozik velünk, ez nagyon rossz poén. - Miért néztek úgy rám, mintha szellemet látnátok?

- Mondd, hogy csak viccelsz - nyögöm.

Pimaszul megvonja a vállát. Ez nem az a Nicola, aki bekerült a kórházba. Ő nem bántaná Ninát a hanyag viselkedésével.

- Figyelj, tesó - sóhajt fel. - Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Csak azt tudom, hogy nagyon fáj a fejem, a mellkasom szétszakad, de ennek ellenére ölni tudnék egy szál cigiért, és hogy még életemben nem láttam ezt a lányt - pillant Ninára, aki a tenyerébe temeti az arcát. Nicola megfogja a csuklóját és elhúzza a kezét. - Elárulod a nevedet?

- Ninette - suttogja válaszul. - De hívhatsz Ninának.

- Mi az utolsó emléked? - kérdezem tőle. Felém kapja a fejét, de nem engedi el Nina csuklóját. Helyette kör-körös mozdulatokkal simogatja a hüvelykujjával. Talán nem emlékszik rá, de mégis eredendően gyengéd vele. Mintha a szíve tudná, hogy mit kellene éreznie, csak az elméje gátat szab neki.

- Öö.. lássuk csak - hunyja le a szemét. - Emlékszem Lina szülinapjára. Utána a veszekedésre veled, mert detox részegen estünk haza a buli után, ahova egyébként megtiltottad, hogy menjünk. Aztán emlékszem, hogy valami nagy szállítmányról dumálsz, ami majd júliusban érkezik. De arra már nem emlékszem, hogy befutott-e a hajó - vonja meg a vállát. - A veszekedés az utolsó említésreméltó emlékem - összeszűkíti a szemeit. - Te juttattál intenzívre? - röhög fel, de én megrökönyödve bámulok rá.

- Nicola, ez tudod mikor történt? - széttárja a kezeit, hogy nézzek már rá. - 10 hónappal ezelőtt.

- Szopatsz? 17 éves korom körül kívántam azt, hogy bárcsak amnéziám lenne. Az univerzum kicsit elkésett, de egész jó a humora - feleli vidoran, aztán megforgatja az egyik alkarját. - Ki a szent szar égetett agyon?

- Lorenzo - felelem, az öcsém szemöldöke megugrik. - Semmire nem emlékszel? Komolyan, egy kósza emlék sem?

- A-a. Semmi - vonja meg a vállát. - Felvilágosíthatnál.

- Ki kell mennem - nyögi Nina, miközben kirántja a kezét Nicola szorításából. Szinte fut az ajtóig.

- Hogyan szedted össze ezt a szép lányt? - vigyorog rám az öcsém, mire megforgatom a szemeim. - Biztos nem a kedves személyiségeddel. Mióta jártok?

- Nem a barátnőm.

- Akkor mit keres itt? - ráncolja a szemöldökét, aztán mintha fény gyúlna az agyában. - Az én csajom? - mutat magára hitetlenkedve.

Szólásra nyitom a szám, aztán becsukom. Ezt megismétlem még háromszor. Hogy mondjam el neki, hogy tulajdonképpen a felesége? Tudom, hogy képen röhögne.

- Beszélek egy dokival - kerülöm ki a válaszadást és kisietek a kórteremből.

Nina az egyik széken ül. Előre-hátra ringatózik, miközben kétoldalt erősen szorítja a falhoz erősített műanyagszék peremét. A bőrszíne egybeolvad a fehérre meszelt fal színével.

- Jól vagy? - lépek mellé és akaratlanul is eszembejut, hogy a jelenlétében egyre idiótábban viselkedem. Nyilván nincs jól, de nem tudom, mit kellene mondanom. Nem értek az emberek nyelvén, nem vagyok Nicola. Sem Lina. Sem bármelyik másik normális emberi lény, aki balfasz kérdések helyett valószínűleg megtudná őt vígasztalni.