Halálos ítélet

Chapter 8

NINETTE

famiglia
család

Karina Rizzo - olvasom le a plasztikkártyán szereplő nevet. Szóval ez lennék én. Az új én. Kimondom párszor hangosan, de nagyon idegennek hat a számból. Nem hittem volna, hogy hamis személyazonosságot ilyen könnyű szerezni, ha alvilági körökben mozogsz.

Egy nap alatt totálisan felfordult az életem. Elég volt kimondanom egy szót és beindult a gépezet. A testvérek hihetetlenül gyorsan cselekedtek, semmi teketória, nap végére már egy teljesen új ember lettem.

A póthaj húzza a fejbőröm, ráadásul viszket, a kontaktlencse szúrja a szemem és rosszul vagyok a sok sminktől. Általában én csak egy lightos műszempillát hordtam eddig, semmi extra. Fogalmam sincs, hogy fogom megtanulni így kisminkelni magam, ha éppen Lina nem ér rá. A céljukat viszont elérték. Tényleg rám sem lehet ismerni.

Tudom, hogy Nino elmeháborodottnak gondol azért, mert úgy döntöttem nem megyek haza. Láttam az arcán, amikor kimondtam a döntésemet és ráadásul még jól fel is idegesítettem vele. Beleremegett az egész ház, mikor becsapta maga után az ajtót. Lina azt mondta, majd megnyugszik, ne törődjek vele, Nicola meg jól szórakozott azon, hogy a báttyát valószínűleg az agyvérzés kerülgeti.

A maradásomnak két oka volt. Az egyik, hogy nem vesztek vele semmit. A legnagyobb veszteség az életem lett volna, mert azért mégsem szerettem volna idő előtt kipurcanni. Bevallom, félek a haláltól. A második az, hogy otthon sem éltem olyan életet, amilyet szerettem volna. Szeretem az apámat a magam módján és bűntudatom van, amiért magárahagyom, de egyszerűen már egyre nehezebben toleráltam a kontrollmániáját. Egy szabad percem nem volt tőle. Mindig tudni akarta hol vagyok, mit csinálok, kikkel barátkozom és óvaintett, hogy a viselkedésemmel őt minősítem, szóval semmiképpen sem hozhatom szégyenbe. Hatalmas nyomást gyakorolt rám egész életem során. Persze elhitetni vele, hogy a lánya tragikus balesetben meghalt, elég kegyetlen dolog. Össze fog törni a szíve, tudom jól. Viszont ő ezerszer törte össze az enyémet.

Egy ponton azt hiszem, hogy végre kiszabadultam a börtönéből és végre az lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csöbörből vödörbe sétáltam. Nino elég gyorsan kijózanított, amikor felsorolta a szabályokat. Ez a hely sem más, mint egy aranykalitka.

Nem mehetek sehova egyedül. Szólnom kell, ha elhagyom a házat. Nem beszélhetek róluk senkinek, ha nem muszáj ne beszélgessek idegenekkel, zsarukkal meg főleg ne. Nem bízhatok meg senkiben. Nem posztolhatok a netre, ha futni támad kedvem, akkor valaki fut velem, ha csak a sarki boltba ugranék le kenyérért, azt sem tehetem kíséret nélkül. Nem járhatok be az egyetemre, levelezőn folytathatom a tanulmányaimat, de vizsgázni is elkísér valaki. Ha szükségem van valamire megkapom, csak szólnom kell, de saját keresetem nem lesz, mivel természetesen szó sem lehet róla, hogy dolgozzak. Ami pedig a legfontosabb, soha nem árulhatom el őket. Ha pedig csak egyszer kételyre adok okot, hát... sejthetem mi lesz a vége.

Szóval aranykalitka. Azt hiszem ezt a szót pontosan erre az élethelyzetre találták ki.

- A következő pont, szépségem, hogy el kell játszanunk a halálodat - járkál fel-alá a nappaliban Nicola. - Szereztünk egy autót, be kéne ülnöd beállítani az ülést.

- Minek? - ráncolom a szemöldököm.

- Nos, mivel te úgy körülbelül 168 centiméter magas vagy, én pedig 183, a nyomozók nehezen hinnék el, hogy a lábad elérte a pedált - vigyorog rám.

- Ti aztán mindenre odafigyeltek - biccentek elismerően. - De mondd már meg nekem, nem lesz feltűnő, hogy nincs holttest?

- Hát előrehozzuk a hamvasztásodat és felggyújtjuk az autót - vonja meg a vállát, de felrántom a szemöldököm, mert hát valami maradványnak mégis csak lennie kéne a helyszínen. - Kérlek, ne kérdezz rá, honnan szerzünk csontokat.