Halálos ítélet

Chapter 51

NICOLA

nuova possibilità
új esély

Egy év alatt rengeteg minden történik. Egy év rohadt hosszú idő. Főleg akkor, ha fogalmad sincs merre tartasz, csak sodródsz az árral és közben a sebeidet nyalogatod.

Nem volt tervem, amikor aznap felmarkoltam a két cucctáskát és a dühtől vezérelve bepattantam a kocsiba. Fogalmam sem volt, egyáltalán mihez kezdjek, csak azt tudtam, hogy otthon nem maradhatok. Úgy éreztem, hogy összeomlott egy egész világ körülöttem és ha nem menekülök el a romok maguk alá temetnek.

Összetörték a szívem.

Nem is kicsit.

Komolyan úgy éreztem, hogy nem élem túl, pedig történtek velem már rosszabb dolgok is, mint egy szakítás.

Jópárszor eszméletlenre vertek, az anyám a szemem láttára vérzett el, megszámolni sem tudom, hányszor furódott golyó a testembe, minden lehetséges módon megkínoztak már, ahogy embert lehetett, de esküszöm egyik sem fájt annyira, mint amikor világossá vált, hogy Nina nem belém szerelmes. És talán sosem volt az igazán.

Mert én őszintén szerettem azt a lányt. Bármit megtettem volna érte és elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is tudna olyat mondani vagy tenni, ami miatt kevésbé szeretném.

Ez alól kivétel lehetne az a tény, hogy a bátyámat szereti. Ez nyomós érv kellene, hogy legyen, hogy mondjuk gyűlöljem. Hiszen átvertek, kijászottak, hazudtak, esküket szegtek meg. Egy baromi nagy idióta vagyok, mert ez még mindig nem elég.

Én még mindig szeretem őt és ez baszottul szánalmas.

Az elmúlt egy évben beutaztam szinte az egész világot. És soha nem terveztem visszatérni Szicíliába. Még akkor sem, ha sehol sem találtam igazán a helyem. Nem is maradtam sehol huzamosabb ideig. Nem mondom, hogy nem élveztem a szabadságot, mert hazudnék. Annyit szórakoztam, mint még soha és a természetemnél fogva egészen könnyen ismerkedem, szóval társaságom is akadt mindig. Tényleg jól elvoltam, de az ürességet nem pótolta semmi.

A családból egyedül Linával tartottam a kapcsolatot, de eltelt egy hónap is, mire felhívtam és természetesen a lelkére kötöttem, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy tud a hollétemről. Egészen gyakran találkoztunk is, nem tudom, hogy feltűnt-e Ninónak, hogy igencsak gyakran járnak nyaralni, de feltételezem az új barátnője lefoglalta éppen annyira, hogy ne fogjon gyanút.

Néha én utaztam Rómába vagy Milánóba egy-pár napra, olyankor is általában a húgomékkal töltöttem az időt. Olaszországban viszont sosem maradtam sokáig. Lina és Inessa nagyon fontos számomra, szóval nem hihették, hogy soha nem fogom őket többet felkeresni. Hiányoztak, bevallom.

Sosem kérdeztem Ninóról és Nináról. Lina tiszteletben tartotta, hogy nem akarok tudni róluk, így egyszer sem hozta fel a témát. Én voltam az, aki végül nyolc hónap után rákérdezett. Úgy éreztem, akkor már talán nem tör össze annyira a válasz.

Nem ecsetelte, hogy mennyire mérhetetlenül boldogok, de azt mondta jól vannak. Nino sokat változott. Bólintottam és úgy döntöttem nem feszegetem tovább a témát. A húgom viszont kapott az alkalmon, hogy elmondja azt, hogy ameddig nem megyek haza és nem bocsátok meg nekik, sosem lesznek felhőtlenül boldogok és ne higgyjem, hogy elfelejtettek és még mindig éket ver közéjük ez a téma. Legszívesebben leregáltam volna annyival, hogy hol kéne, hogy ez engem érdekeljen? De szerinte nem jellemző rám, hogy életem végéig haragot tartsak és beláthatom, hogy előbb-utóbb rá kell vennem magam, hogy hazatérjek. Nem miattuk elsősorban, hanem saját magam miatt kellene megbocsátanom. Ha megteszem, az én lelkem is megnyugodhat.