Chapter 42

2.5K 120 6
                                    

NINETTE

sorpresa scomoda
kellemetlen meglepetés

- Hány kezelésed van még hátra? - fordul felém Nino a hátsóülésen.

Betartotta a szavát, tényleg elkísér a kórházba. Diego vezet, mellette egy Marco nevű férfi ül az anyósülésen. Előttünk és mögöttünk is egy-egy autó kísér minket. Tisztára úgy érzem magam, mint valami szenátor vagy valami rohadt fontos ember. De a valóság ennél keserűbb. Ez az egész hajcihő azt sejteti, hogy kurva nagy gáz van. Nino csak lekicsinyítette a helyzet súlyosságát.

- Ez lesz az utolsó előtti - mosolygok rá. - Már nagyon várom, hogy vége legyen.

- Van rá esély, hogy kiújul? - teszi fel a direkt a kérdést.

- Kevés - rázom a fejem. - De félévente rákszűrésre kell járnom.

- Értem - biccent. - Majd emlékeztetlek rá.

- Ez kedves tőled.

- Már miért lenne? Tisztában vagyok vele, hogy úgyis elfelejted - néz rám értetlenkedve. - Ezért majd szólok időben.

- Igen, és ez kedves gesztus, mert ez azt jelenti, hogy törődsz velem.

Nem hiszem el, hogy még ezt is el kell neki magyaráznom. Úgy érzem néha, mintha totális érzelmi csőd lenne ez a férfi, vagy minimum autista. Komolyan nem érti az emociók működését és fogalmát. Ami számára nem jelent semmit és magától értetődik, az valójában igenis kötődést tükröz. És bevallom, nagyon jól esik.

- Ha te mondod - hagyja rám.

- Van Olaszországban Starbucks? - vetem fel a kérdést, mire felnevet.

- Starbucks? - csóválja a fejét. - Milanóban van azt hiszem, de Sziciliában nincs. Miért?

- Nagyon szeretnék inni egy karamellás lattét, olyan finom tejszínhabbal és karamellöntettel - sóhajtok. - Angliában minden reggel vettem egyet egyetem előtt. Nem mintha megengedhettem volna magamnak, de inkább kevesebbet ettem.

- Nos, azt hiszem Palermóban a Pedro's lehet a helyi Starbucks - mondja.

- Van karamellás lattéjuk? - csillan fel a szemem.

- Fogalmam sincs, nem járok ilyen helyekre - vonja meg a vállát, miközben kibámul az ablakon.

- Nem állhatnánk meg ott kezelés után?

Lassan felémfordul, én pedig próbálom a legkönyörgőbb arckifejezést magamra ölteni.

- Én nem hiszem, hogy ez biztonságos - fürkészi az arcomat. - Főleg most. Ketten együtt.

- Ez csak egy kávé, Nino - mondom lemondóan. - Ne agyald túl.

Még mindig nem válaszol, csak mereven az arcomat bámulja.

- Jézusom, ne gondolkodj már ennyit! - rázom meg a karját. - Komolyan, kérlek! Hat ember van a nyomunkban, mi bajunk lehetne egy forgalmas kávézóban?

- Jól van! - vágja rá. - Jól van, legyen.

Győzelemittasan elmosolyodok. Nino megforgatja a szemeit, de nem tudja eltakarni a halvány mosolyt a szája szélén.

A kezelés körülbelül fél óráig tart minden alkalommal. Utána mindig gyengének érzem magam, ami a nap további részében is megmarad. A fáradékonyság pedig végigkíséri az egész terápiát, habár igyekszem küzdeni ellene.

Már a kocsiban ülünk és a kávézó felé tartunk. Nagy könyörgések árán, de elértem, hogy ne elvitelre kérjük a kávét, hanem ott fogyasszuk el. Olyan régen jártam normális közösségi térben, hogy rendesen izgulok. Csak a kórházban és futólag az élelmiszerboltban találkoztam más emberekkel mostanában. Már azt sem tudom milyen, ha vacsorázni vagy moziba megy az ember.

Halálos ítéletWhere stories live. Discover now