Orgona és karamell illatú lány.
Menta és cigifüst szagú srác.
Melanie Heartswicz előtt sikeres jövő áll, céljai valósak, nem álmok. Megcsodál mindent, ami a természettel kapcsolatos, az olvasás nagy imádója, a szerelmet csak regények lapjairól ismer...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
☀️
Callum tekintete fájdalmasan kapaszkodott az enyémbe. Ed beszélt hozzá valamit, de nem hallottam mit, és ahogy észrevettem, Callum sem rá figyelt. A sírógörcsöm már azóta tartogattam, hogy megláttam Amiet, és azt ahogy Callummal elmentek valahová. Nem láttam hová, nem bírtam nézni, muszáj volt onnan eljönnöm, ezért inkább csatlakoztam addig is a többiekhez. Fojtogató mosollyal válaszoltam Amandának valamire amit nem is hallottam, de a tekintetem nem vettem le a kék szempárról. Láttam az arcán a feszültséget és az aggodalmat, én pedig majd' belehaltam, hogy megtudjam mi volt ez az egész. Végül egy laza mozdulattal kikerülte Edet, és hozzám lépve hírtelen megcsókolt. Váratlanul ért a csókja, egy pillanatra lefagyva tártam nagyra a szemeim, Callum pedig azon volt, hogy minden érzelmét belesűrítse ebbe a csókba. Megfogta a derekam, és szorosan magához húzott, velem pedig megfordult a Föld. Hallottam a többiek óbégatását, meg kiabálását, de Callum úgy csókolt, mintha nem tudta volna hol voltunk. Átkaroltam a nyakát, és lehunyva a szemem, engedtem neki, hogy átadja amit szeretne. A szívem repesett ettől, repesett hogy így, mindenki előtt megcsókolt, és repesett a szenvedélytől, amit ez a csók adott. A fejemben viszont ott bujkáltak a kérdések. Miért volt itt Amie? Miről beszélgettek? Mi történik?
Bármennyire is imádtam a csókját, bármennyire is boldoggá tette a szívem, el kellett löknöm magamtól, és megszakítanom a pillanatot. Értetlenül összevonta a szemöldökét, miközben engedett a derekam fogásán. Zavartan rámosolyogtam a többiekre, akik még mindig nem hagyták abba az éljengzést, ezzel több szemet is ránk vonzva. A kezeimet Callum mellkasán pihentettem, és éreztem a gyors szívversét, meg lélegzését. Talán remélte, hogy ennyivel letudja a dolgot? Remélte, hogy nem kell elmondania mi történt?
Szótlanul néztem a szemébe, gombóccal a torkomban, és csomóval a gyomromban figyeltem az arcát, ami teljesen össze volt zavarodva. Furcsa volt, nem rá jellemzően viselkedett. Kék íriszei cikáztak az enyéimen, benedvesítette az alsó ajkát, és idegesen kifújta a levegőt.
-Hagyj nekem egy kis időt, Mel. Össze kell szednem a gondolataim. - sóhajtott, mire az egész testemen mintha egy úthenger hajtott volna át.
Mel? És mi történt a babával? Idő? Mire kell neki idő? Szakítani akar velem? De miért? Mi történt?
Nem tudtam már visszatartani a könnyeim, egyszerűen kibuktak, és lefolytak az arcomon. Callum ezt látva magához húzott, a tarkóm simogatva engedte, hogy a vállába fúrjam az arcom. A többiek fel sem fogták mi történt, lekötötték őket addigra más dolgok, a zene, a standos játékok, talán beszélgettek, és ennek igazán örültem. Mindig én voltam az, aki miatt meghalt a buli, fárasztó volt már mindenki számára a sok dráma, ezért nem is volt baj, ha nem látták a sírásom.
-Kérlek! - súgta a fülembe mélyen - Nem bírom elviselni ha sírsz! - ölelt át szorosan, mire én még nagyobb sírásba kezdtem.
Az együttlétünk óta ez volt az első pillanat, mikor rettegni kezdtem attól, hogy elveszíthetem őt. Nem félni, hanem rettegni. Már elképzeltem, ahogy a szavak elhagyták az ajkait: ,,Ez nem fog menni". Vagy hogy ,,Sajnálom, Mel". Féltem, hogy amit felépítettünk, egy csettintésre széteshet, hogy megjelenik Amie, és hogy fel kell eszmélnem az álomból, mert hogy én mindvégig csak Amie pótléka voltam neki. Rettenetesen kínzott a gondolat, nem mondtam neki soha, de sokszor megálmodtam ezt. Megálmodtam, hogy megjelenik Amie, és Callum engem félrelökve fut a karjai közé.
