Csak még egy percig... ✓

☀️31

Szokatlanul hűvös reggelnek bizonyult a mai. A nap sütött, azonban a hajnali órákban a fű harmatosan, a szemeim pedig könnyesen csillogtak a napfelkelte fényeiben. Gombóccal a torkomban vetettem be a nyáron utoljára az orgonaszínű szobám ágyát, majd a bőröndöm fogantyújára markolva néztem szét még egyszer utoljára. Az íróasztalkámról az ablak alatt eltűnt a sok füzet, könyv, és szanaszét dobált papír, a babzsákom a sarokban szomorúan árválkodott, a ruhásszekrényem kiüresedett, a pihe-puha szőnyegemen pedig nem hevertek többé a ruháim. Mindenem a bőröndömben bújt meg. Mélyet sóhajtva léptem ki a szobámból, és olyan érzés volt becsukni magam után az ajtót, mintha az életemből egy fontos, boldog darabot kellett volna hátrahagynom. Talán ez is történt. Callum türelmesen várt engem az ajtó előtt, és segítőkészen vette át tőlem a nehéz csomagom. Halványan mosolygott rám, amit viszonoztam, aztán megfogtuk egymás kezét, és lementünk a földszintre. Anya éppen a konyhában fémfóliázott be valamit, Chris pedig kedves mosollyal tárta ki a karjait felém, mire keserédesen bújtam hozzá. Szorosan magához ölelt, és a hajam simogatta, miközben Callum kivitte a bőröndöm a garázsba.

-Hiányozni fogtok. - dünnyögtem gombóccal a torkomban, és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne sírjam el magam.

-Ne búcsúzkodjunk még, hát a reptérre ki visz ki téged? - kuncogott vígasztalóan, mire elmosolyodva bólintottam.

-Ti. - húzódtam el tőle.

-Oké, pakoltam neked két szendvicset az útra. Sajt, paradicsom, avokadó, bacon, és tojás van benne. - került meg sietősen anyu a befóliázott szendvicseimmel, és a hátamon lévő kistáskámba rakta.

-Köszönöm, anyu. - bújtam hozzá is.

Anya már felkeléskor pityergett, ezért most is szipogva törölgette a könnyeit, ami engem is majdnem hisztérikus sírásra késztetett, de igyekeztem erősnek maradni, és lenyelni a gombócot. Mind kettőnk nyakában ott lógott a születésnapomra kapott arany nyaklánc, rajta a szívecskés medál, benne a közös képpel még babakoromból. Nem lehettem elég hálás, hogy ilyen anyukát kaptam. Még a Callummal való ellenszenvét is félretette erre napra, sem egy savas szót, sem egy szúró pillantást nem ajándékozott a fiúnak, akit igazából nem is érdekelt. Nem anyu miatt volt itt, hanem értem. Összeszedtük magunkat, aztán könnyes búcsút vettem az aranyozott konyhától, a kellemes nappalitól, nameg a csodaszép hátsókerttől, a hintától, az orgonafától, és a rengetek színes kis virágtól.

Callummal kéz a kézben vártuk, hogy Chris kitolasson a garázsból, közben igyekeztem minden egyes részletét megjegyezni az utcának, és minél mélyebben beszívni a Floridai levegőt. Lakewood Ranch végérvényesen is a szívembe zárta magát, de még csak abban sem lehettem biztos, hogy idén még haza fogok tudni látogatni. Haza. Mert itt van az én igazi otthonom.

-Az egyetem, és a tanulás mellett is igyekszem majd minél többet beszélni veled. - néztem fel a mellettem álldogáló fiúra, aki egy oldalas mosolyra húzta az ajkait, és megpuszilta az ujjai között szorongatott kézfejem.

-Megoldjuk, baba. Én is keményen fogok edzeni, és dolgozni, de ez nem állhat a kapcsolatunk útjába. Megoldjuk, ne aggódj. - simított egy tincset a fülem mögé gyengéden, mire bólintottam.

Megoldjuk. Meg tudjuk csinálni.

Chris és anyu kiálltak a kocsival, mikor hirtelen motorzúgás rázta fel a csendes reggeli utcát. Hitetlenül vigyorogva figyeltem, ahogy Sam, mögötte Katherine, Ed, mögötte Amanda, Lewis, mögötte a barátnője Kim, és Matt lassítottak le a házunk előtt. Azonnal egymás nyakába borultunk Amandával, és itt eltört a mécses, mindketten sírásban törtünk ki, miközben majdnem megfulladtam a barna, göndör fürtökben.