Olimposz Hősei fanfiction

3.Annabeth

Az ember azt hinné a tanítás első napján még nem fog idegbajt kapni az ember, de ha három órán keresztül hallgatod, mire számíthatsz ebben az évben, utána meg az osztálytársaid nyavalygását kell elviselned fél órán át, a legtürelmesebb ember is a padjába verné a fejét.
Az ebédszünet kész felüdülés volt számomra.
    Jen és az úszócsapat többi tagja, (Percyt nagyra becsülve) invitált meg minket az asztalukhoz, remélve, hogy mesélünk nekik egy pár kínos sztorit róla.
-Komolyan mondom! - nevettem. - Tényleg úgy nézett!
-Naaaa! - kérte ki Percy nevében Jason. - Ha ő csókolt meg volna téged random, te is lefagytál volna.
-Ez nem igaz - vágtam hozzá egy sült krumplit amit a szájával el is kapott.
    Az asztalunknál üdvrivalgás tört ki a mutatványra.
-Mióta ismered? - kérdezte Jen.
-Tizenkét éves korunk óta - feleltem.
-Milyen volt akkoriban? - dőlt előre James, az egyik tizenegyedikes.
-Pimasz - nevettem. - Naaaagyon pimasz és gyerekes. Meg egy kicsit kétbalkezes. És mindig mindenért bocsánatot kért. Ha jobban belegondolok nem sokat változott az évek során. Csak érettebb lett.... Úgy ahogy.
-És dögösebb, gondolom - telepedett le mellém Kim, mire meredten bámultam rá. Mögötte három teljesen különböző mégis ugyanolyan felállású lány várakozott. Hasonló stílus, a legújabb márkás ruhák, erős smink, copfozott haj, magabiztos, lenéző tekintet.
-Te meg mit csinálsz itt?
    A lány megigazította szoros copfját, majd egy ártatlan mosollyal az arcán fordult felém.
-Hallgatom a leendő pasim leendő exét - felelte komoly hangon.
    Az asztalnál megfagyott a levegő.
    Aztán én és a barátaim úgy elkezdtünk röhögni, hogy Leo kis híján le is borult a székről.
-Ez jó volt - mosolygott még Nico is.
-Pofa be, buzikàm! - szólt rá Kim, mire Nicot Willnek és Jasonnek kellett visszarángatnia a székére. - Azt hiszed viccelek? - csapott az asztalra dühösen, belefúrva a tekintetét az enyémbe. Nekem a szemem se rebbent. - Én mindig megszerzem amit csak akarok, és én most Percy Jacksont akarom! Azt hiszed egy ilyen ronda kis libával sokáig fog szórakozni? - kérdezte, mire mögötte a három barátnője kuncogni kezdett. - Egy ilyen....
-Mi a teljes neve? - szakítottam félbe, kizökkentve a játékából.
-Tessék? - dadogta zavartan, miközben lassan fölé tornyosultam.
-Mi. A. Teljes. Neve? - kérdeztem tagoltan, majd meg sem várva a válaszát folytattam. - Nem tudod. És miért nem tudod? Miért nem mondja el soha senkinek? Mi a legnagyobb félelme? Hogy hívják a kutyáját? A legjobb barátját? Mit utál a legjobban? Hány suliból csapták ki eddig? Ha ennyire odavagy érte legalább a felére tudnod kellene a választ - mondtam halálos nyugalommal, halkan, hidegen. - Miért akarsz összejönni valakivel akit nem is ismersz? A hírneve miatt? Mert dögös? Vagy mert azt akarod, hogy mindenki rád figyeljen. Hogy csak a tökéletest lássák, elrejtve a saját szánalmas életedet, amit szégyellsz másoknak mutatni. Szégyelled a hibáidat, mert azt hiszed gyengévé tesznek. De tudod mi tesz igazán gyengévé, Kim? Mások, a nálad kisebbek megalázása, megfélemlítése. Percy Jacksonnál hűségesebb, őszintébb és nemesebb embert keveset ismerek. Egészen addig míg nem változtatsz a személyiségeden az esély legapróbb morzsáját sem fogod megtalálni nála. Szóval most szépen felemelheted azt a csinos kis seggedet a asztaltól, megragadhatod a felszínes, képmutató, utálatos barátnőidet és elvonulhatsz gondolkodni azon, vajon tényleg ennyire szánalmas-e az életed?
     Kim köpni-nyelni nem tudott. Csak tátogott mint hal a vízben. A barátnőinek kellett elrángatniuk mellőlem. - Ja és Kim! - szóltam utána, mire mind a négyen felém kapták a fejük. - Rám azt mondhatsz amit akarsz, magasról teszek rá! De még egyszer sértegeted a barátaimat és esküszöm megkeserítem az életed!
    A négy lány elhagyta az étkezőt, én pedig visszafordultam az ebédemhez, érezve magamon mindenki tekintetét.
-Mi az? - kérdeztem.
-Már értem miért imád téged Percy - motyogta Rayen. - Ő is ugyan így reagált volna.

      Másnap reggel kilenckor a lépcső előtt vártuk Percyt, Rayennel és Jennel az oldalunkon.
   Az udvaron hemzsegtek a diákok, beszélgettek, tervezgettek. Mesélték egymásnak a nyáron történt kalandokat, nem is sejtve, hogy a világ majdnem elpusztult.
    A szemem untalan pásztázta a tömeget, egészen addig míg ki nem szúrta a drágábbnál drágább kocsik között szlalomozó alakot.
    Fekete haját borzolta a szél, ahogy deszkáján begurult a suli udvarára, le sem véve a szemét rólam, meg sem állva.
    A lábam magától mozdult.
    Előre futva pár métert megvártam, hogy lelépjen a deszkáról, majd jó szorosan a nyaka köré fontam a karom.
-Hiányoztál Hináragyú!
-Te is nekem Észlány - suttogta, miközben eltolt magától, hogy megcsókolhasson.
-Az istenek szerelmére, két napig nem láttátok egymást! - forgatta meg a szemét szórakozottan Nico.
-Naaa! - vigyorgott Piper. - Hagyd már őket! Olyan cukik.
-Annyira, hogy mindjárt szivárványt hányok - öklendezett Leo.
-Titeket is jó látni - köszönt Percy a többieknek.
    Rayen és Jen boldogan üdvözölte hajdani csapatkapitányukat, majd elkezdtek faggatni minket, miközben felvonultunk a terembe, várva, hogy elkezdődjön a matek óra.
-Amúgy ti mióta is vagytok együtt? - kérdezte Jen.
-Az attól függ kit kérdezel - sóhajtott Percy.
-Miért?
-Mert szerintünk, alig több, mint egy éve, de néhány barátunk szerint, már tizenkét éves korunk óta - válaszoltam.
-Mindent értek - jelentette ki Rayen.
-És hogyan találkoztatok, úgy az egész bagázs, mert Annabethről már sokat hallottunk, de tőletek csak Nico neve ismerős - érdeklődött a lány, az egyik piercingjét piszkálgatva.
-Egy táborban. Annabetht, mint már említettük tizenkét éves koromban, Nicot tizenhárom évesen, ahogy Willt is ez idő tájt, de a többieket csak most nyáron ismertem meg. Ezért nem meséltem róluk, akkor még nem tudtam - mondta Hínáragy. Rayen közelebb hajolt és suttogóra vette a hangerőt.
-Tényleg haver, hova tüntél? A téliszünet előtt még a versenyekre készülődtünk, utána meg már sehol nem voltál. Mr.Elfooyt semmit nem mondot, de látszott rajta, hogy aggódik. Anyukád igéretéhez híven, eljött minden versenyünkre és hozott sütiket, de a vak is láthatta, hogy az összeomlás szélén állt. Az arcára volt írva a fájdalom, az aggódás és az erölködés, hogy ne előttünk sírja el magát.
Mi történt? - a hangja tele volt aggodalommal, Jennel együtt a fiú arcát fürkészték, aki csak lesütött szemmel megrázta a fejét.
-Nem akarok erről beszélni.
    Két újdonsült barátunk beletörődően bólintottak, viszont Piperék fészkelődni kezdtek, ők pontosan tudták mi történt. De azt nem, hogy mi volt a Tartaroszban, nem élték át, csak Nico, Percy és én voltunk ott.
    Az emlékek hatására elkezdtem kapkodni a levegőt, képek jelentek meg a szemem előtt, éreztem ahogy egy izzadtságcsepp lefolyik a homlokomon, az arcomból kifutott a vér. Szedd össze magad! Nem eshetsz össze a terem közepén! Egy erős kar átölelte a vállam és magához szorított. Percy egy csókott nyomott a homlokomra, tudatta velem, hogy ő itt van, itt van mellettem és nekem csak ennyi kellett hogy lenyugodjak.
-Kisasszony, jól érzi magát? - kérdezte egy lágy hang. Felnéztem és csak ekkor vettem észre hogy mindenki a helyén ül. A kedves hang kazdája a tanári asztalnál álló, a negyvenes évei végén járó, kis termetű hölgy volt.
-Igen tanárnő! - hitetlenkedve végig mért, de azért bólintott, hogy megértette, aztán a mellettem ülő fiúra emelte a tekintetét.
-Mr. Jackson örülök hogy ismét a körünkben láthatom. Az újdiákok gondolom a barátai.
Percy ránk nézett, majd helyesbített.
-Inkább családtagok, Mrs. Russo.
-Ez olyan gyönyörű volt! Van valakinél egy zsepi? - szipogott Leo, mire mindenkiből kitört a röhögés, még a tanárnő is elmosolyodott.