The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

32. fejezet

Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig, vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. A csalódottság csak azokat érintő érzelem, akik törődnek másokkal.

 Csalódtam, olyan szinten mint még soha. És nem feltétlenül csak benne, hanem magamban is. Olyan volt, mintha mind a ketten elbuktunk volna ugyan azon a teszten, csak épp más feladatsoroknál, de a keserves összpontszám megegyező volt. 

Mérhetetlen fájdalmat éreztem, s a szorongás gombóca, fojtogatta nyelőcsövemet, annyira, hogy a lélegzés is kellemetlen volt. Nagyon bántott, hogy így reagált Jungkook, fájt, iszonyatosan feszített a mellkasom, ahogy hiányát éreztem, s lunám és valószínűleg is a baba vágyott a védelmére. 

Egyszerűen képtelen voltam felfogni ezt az egészet, hogy lehet, hogy ilyen hirtelen és ilyen fiatalon teherbe kellett esnem? Miért akarta ezt a sor, vagy a Jóisten, -nem tudtam. Túl sokat gondolkodni ezen, azonban értelmetlennek tartottam. 

Az ágyamon feküdtem, szinte egy gombócba bugyolálva magam. Olyan görcsösen szorítottam magamhoz az alfa összes nálam tanyázó holmijait, mintha az életem múlt volna rajta. Még a sötétzöld melegítő felsőt is magamon hagytam, s két combom közé szorítottam takarómat, majd úgy karoltam magam körül. 

Már nem sírtam, hiszen annyi könnyt hullattam, az utóbbi pár óra leforgása alatt, hogy könnycsatornáim teljesen elapadtak, s orrom, s gubóim is bedagadtak a folyamatos orrfújástól és szemdörzsöléstől. Egy rakás szarnak éreztem magam, s semmi energiám nem volt, bár hogyan is lett volna. És a tény, hogy kibaszottul bennem van egy gyerek, jelenleg a világ legnagyobb problémáját jelentette. 

Kicsit ha előretekintenénk, -ami most inkább volt rossz, mint jó- vicces, hogy Jungkook tizenhét évesen apának nevezhető lenne. De a reakciójából ítélően, inkább lett volna halott, mintsem apa. Félreértés ne essék, hiszen nem haragudtam rá, még csak egy ici-picit se, hiszen mind a kettőnknek hideg zuhany volt ez, csak az alfa annyira megijedt, s annyira bepánikolt, hogy jobbnak látta rám hagyni a továbbiakat. És ez fájt az egészben, -megfutamodott. 

-Taehyungie, legalább egyél valamit. Ha gondolod, hozhatok neked valamit a büféből. -mondta, majd rásimított fejemre, miközben én rezzenéstelen arccal bámultam az ágyam melletti fehér falat. 

-Nem. -feleltem halkan, s jobban szorítottam magamhoz, a sok puha anyagot. 

-Én sajnálom. -mondta, majd felállt, s szomorúan végigsimított kezeimen. -Ha megtalálom Jungkookot kitekerem a nyakát. -mérgesedett be egy pillanat alatt, apró öklei megfeszítette. 

-Ne tedd. Erről ketten tehetünk. Se ő, se én nem kereshetünk kibúvót. Elbasztuk. -mondtam, majd felé fordultam. -Én is így reagáltam volna a helyében. Jimin addig ne mondj ilyeneket, amíg nem tudom milyen súlyosak is a dolgok. Terhes vagyok, érted? Gimis, és terhes, és nincs semmim, csak Jungkook és a szüleim, akik mit sem tudnak erről az egészről. -kezdtem halkan, ám ahogy egyre csak nőtt bennem az indulathullám, úgy lettem egyre hangosabb is, s a végére az a mérhetetlen feszültség, újra könnyeimen keresztül távozott. -Én ezt nem akarom. Elvetetem, az én döntésem, nagykorú vagyok. Anyáéknak pedig meg sem kell tudniuk. -mondtam, majd összeszorítottam szemeimet, ahogy mérhetetlen fájdalom költözött mellkasomba, mire Jimin ijedten kapta felém tekintetét.