The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

36. fejezet

Az emberi terhességek ötven százaléka spontán abortusszal zárul, általában anélkül, hogy a nő bármit is észrevenne. Mi több, a felismert terhességek húsz százaléka is spontán vetéléssel végződik. Ordítóan nyilvánvaló igazság, hogy ha van Isten, éppen Ő az abortusz-pártiak legelszántabb képviselője.

Még mindig féltem. Igaz már nem annyira, mint az elmúlt három nap leforgása alatt, de bennem bujkált, hogy valójában ugyanakkora eséllyel történhetett valami a babával, mintha igazából semmi gond nem lenne. 

Lassan köröztem ujjaimmal Jungkook tenyere tetején, miközben ő jobb kezét keresztbe tett combjaimon pihentette, s előre meredve hallgatta, anyámmal való telefon beszélgetésemet. Még másnap délután felkerestük az orvost, s mire bármilyen kellemetlen, kezdeményező beszélgetésbe elegyedtünk volna, igazából lelkesen közölte, hogy már tud mindenről hiszen Seokjin és szüleim is beszéltek velük. Megnyugodtam, mert nem nekem kellett mindenről elsőre beszámolnom, csak annyit kellett beszélnem, ami szükséges volt, s esetleg a két előttem lévő ezt nem tudta a tudtára adni. 

Fiatal nő volt, de nem tinédzser, kedves mély hangja csengett a telefonba, s amint megtudta kik is telefonálnak, úgy kommunikált velünk, mintha régi barátok lettünk volt, ami nagyon is boldoggá tett. Jungkook is megkönnyebbült, s szóvá is tette, hogy hatalmas kő esett le a szívéről, mikor az orvos mondta, hogy azonnal, várólista nélkül tud fogadni minket szombat délelőtt. 

Nem is kellett sokat utaznunk se, így anyámékkal is közöltem, hogy elmegyünk egyedül, úgy könnyebb és talán kevésbé kínos is. Megkaptuk az időpontot és kicsit metrózva bementünk a belvárosi kórházba, hogy a nő fogadni tudjon minket mihamarabb. Hálás voltam a sorsnak, Istennek' és Seokjinnek is, hogy viszonylag hamar, és gördülékenyen túl lehettünk ezen is. 

"De azonnal hívj fel, amint kijöttetek!" -mondta anya a telefonba, s nagyot sóhajtott. Biztos voltam benne, hogy izgul, hiszen beszámoltunk róla, hogy elestem, s megijedtünk mind a ketten, ami miatt meg is dorgált minket, de nem haragudott, inkább csak nagyon aggódott.

-Rendben. -suttogtam, s kicsit kiegyenesedtem ültemben. 

"És Jungkooknak üzenem, hogy két szeme rajtatok. Taehyung nem akarok több ilyet. Apáddal az infarktus kerülgetett minket!" -folytatta, s már válaszoltam volna, nem mondtam még el elégszer, hogy többet nem fordul elő, de Jungkook kivette a kezemből telefonomat, s füléhez emelve azt megszólalt. 

-Ne aggódj Taeyeon, egy percre se hagyom egyedül. -mosolygott, miközben meglepődött arcomra simított hideg kezével. -Majd értesítünk. -tette hozzá. 

"Jól van, de vigyázzatok magatokra! Hagylak benneteket. Sziasztok!"  -köszönt el, s szó nélkül letette a telefont. 

Elvettem tőle, majd zsebembe csúsztattam, s hátradőltem a váróterem kényelmetlen műanyag székén, s nagyot sóhajtottam. Iszonyatosan izgultam, s nem tudtam eldönteni, hogy ez rettegés -mi szerint baj ugyan úgy lehet- vagy csak izgatott voltam, hiszen sokkal több információt megtudhattunk. Jungkook nyilván érezte a sok engem fojtogató érzelem bombát, így teljes testével felém fordult, s két kezemet megfogva szólalt meg.