The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

10. fejezet

Üres szavak alá rejtettük azt a rettenetes izgatottságot, mely egymáshoz kergetett. Dadogva titkoltuk, hogy akarjuk egymást. Megjött az a pillanat, amelyben kíváncsiak lettünk egymás ízére, és meg akartuk kóstolni egymást. A szerelmi emberevés ünnepi pillanata, amikor egymásnak esik az éhes egyik meg az éhes másik, és kézzel, szemmel, szájjal, miden érzékével iparkodik mennél többet falni a másikból, hogy a ruhán, húson és csonton keresztül eljusson a mindentől megfosztott, mezítelen lélekig. Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél. Hogy minden csak rosszabb lesz. Nem igaz?

Izgalom.

Az volt bennem, mérhetetlen feszültség, de nem a rosszabbik fajta, hanem amikor majd kiugrasz a bőrödből, úgy vársz valamit. Szinte remegtek ajkaim, de annyira, ha nem zártam össze rendesen alsó és felső fogsorom, félő volt, hogy összekoccanáskor letörik belőle egy darab.

Néha unatkozol, néha izgulsz, gyakran türelmetlenül lesed az órádat, várod, hogy múljon az idő. Így, ilyen siváran pereg le a por életed homokóráján. Percek, órák, napok, néha hónapok kincseit szórod szerteszét, nem is veszed észre, milyen csodában élsz.

Görcsösen szorítottam vaskos bőröndöm fogantyúját, tenyereim izzadtak, annyira akartam, hogy engem is édesanyám és édesapám pakoljon fel a buszra, hogy meleg ölelésben részesítsen, s csak azt monda; vigyázz magadra. Nyilván ez nem volt kivitelezhető, hiszen mérföldekre voltak tőlem, de telefonon tájékoztattak, hogy minden percben izgulni fognak értem, de azért ez ne korlátozzon abban, hogy jól szórakozzak.

Jimint vártam, hiszen az ő anyja elkísérte, arra az estre, hogy ismerve fiát, cenzúrázva szálljon fel a buszra, és csak semmi hülyeség. Kedveltem Jimin anyját, jó nő volt, kedves, éppen eléggé laza, de ugyanakkor szigorú is. Ugyan az apját nem ismertem, -nem csoda, Jimin se, -de biztos voltam benne, hogy az adottságai és személyisége is mind a nőre valltak. Zavartan pillantottam csuklómon lévő órámra, ugyan az indulásig bőven volt még húsz perc, de nem szerettem ennyire egyedül várni dolgokra. A fiúnak habitusa volt a késés, nem súlyos, de mindig perceken múlt az időben való érkezés. Szemeimet megforgattam, majdnem fel is nyögtem fájdalmasan, egyre többen lettünk, Hoseok és Yoongi tőlem pár méterre álldogáltak meg a parkolóban lévő egyetlen cseresznye fa alatt, és nagyon nevetgéltek valamin. Már majdnem azon voltam, hogy odamegyek hozzájuk, kezdtem egyre jobban kellemetlenül érezni magam az egyedüllét miatt, ám ebben a pillanatban gurult be a piros Ssangyong Korando, minek ablakából a pink hajú eszeveszett integetésbe kezdett. Nagy kő esett le a szívemről. Amint megállt az autó a számára fenntartott helyen azonnal kipattant a fiú, s őrültem rohant oda hozzám, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Bőröndömet elhajítva szaladtam én is felé, s egy forró ölelésbe invitáltuk egymást. Majdnem hanyatt vágódtunk a hűvös térkövön, de azért tartottam magunkat. Jimin lendületesen ugrott a nyakamba, hideg orrát odafúrva, mire megborzongtam.