The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

26. fejezet

Az ember választja a betegségeit. Tudod, amikor elfog a herót, amikor az élet minden rezdülésében csupán terhes kihívást látsz, amikor jobban esik keseregve nyavalyogni, irigyen gyűlölködni, mintsem épeszű dolgot cselekedni, amikor feladod önmagadban a harmóniát, betegséget választasz. Az ember sohasem tudhatja, kivel hozza össze a sors, vagy hogy egy egyszerű döntés - hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra - néha mindent megváltoztat. Van úgy, hogy a választásaink nem számítanak. Máskor... egészen váratlan helyzetekbe sodorhatnak. S ugyan a saját váratlan helyzeteinket, csak mi tehetjük olyan hirtelenné. 

Elegem volt. Olyan szintű mérhetetlen elegem, hogy azt hittem a falhoz vágom a kezemben levő történelem jegyzeteimet. Én jó tanuló voltam, szorgalmas és mindig kihoztam magamból annyit ami, ahhoz kellett hogy eminens jegyeim legyenek egy szigorú gimnáziumban, de ami sok az sok, sőt rengeteg.

Idegesen hajamba túrtam, majd összecsaptam a füzet borító két lapját, s felállva íróasztalomtól, kezembe vettem telefonomat majd az ablakhoz sétáltam. Magamra kellett vegyek egy vastag pulóvert, hiszen január második hete az időjárás pontosan azon időszaka volt, mikor a fagy szinte állandósul a nap összes szakaszában, de nem törődve a dermesztő hideggel kitártam ablakomat, s kollégiumi szobám nyílászárójából a szemben lévő szárnyat kezdtem el nézni. Vajon Jungkook is így szenved a tanulással mint én? Nyilván nem. Az alfa nagyon okos, tényleg intelligens és tanult ember volt. Kevés seggeléssel is eltudta érni azt, amit én hosszas órák magolásával töltök. Irigykedtem, hogy Kooknak ilyen könnyen szívódik a tananyag az agyába, és ezért ilyen reálisan és bölcsen lát mindent, valamint emiatt volt annyira tájékozott a világban.

A kis készüléket a kezembe véve, megnyitottam az üzenő falamat, s rányomva szerelmem ikonjára írni kezdtem neki.

"A szobádban vagy?"

Nem köszöntem, csak gyorsan rákérdeztem a lényegre, hiszen pont egy órája sírtam neki telefonban, rinyáltam konkrétan, hogy mennyire elegem van és feladom. Persze az alfa egyből kezdte a szentbeszédet, hogy nem ilyennek ismer, és hogy ez nem vall rám, nem érti mi ez a lustaság és nyűglődés. Nem akartam vele összeveszni, nyilván egyikőnk se kívánta azt, de érősen rácsaptam a telefont, azzal, hogy ha ő is csak kioktatni akar, vagy csak az orrom alá dörgölni hogy az utóbbi stresszes időben hisztis vagyok, akkor akár itt abba is hagyhatjuk a beszélgetést.

"Mert?"

Viszonylag gyorsan érkezett a válasz. Ugyan kicsit flegma, de sajnos ebben, most teljesen jogos.

"Ne haragudj, amiért olyan csúnyán rád vágtam a telefont. Nagyon feszült vagyok, rengeteg a tananyag és ki vagyok merülve. Nem akartam, hogy rajtad csattanjon.
Nem érdemelted meg! <3 <3 "