The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

45. fejezet

▪︎Írói megjegyzés: Kettős szemszög, erőszakos jelenetekkel, valamint, biológiai szemszögből (ABO-Omegaverse világban nyilván) a kicsit gyengébb idegrendszert felboríthatja (nem durva, de azért jónak láttam szólni)

A világot a köszönet és a bocsánat viszi előre, meg a sírás és a jó helyre célzott harag. A bosszú sokkal könnyebb út, mert az kerül a legkevesebb erőfeszítésbe. A bosszú a lusták választása. Bosszút állsz, és kész. Nem számít, mi lesz azután. Pedig valójában nagyon is számít. 

Rohantam, úgy rohantam mint még sohasem. Akkor sem gyorsabban, ha a saját halálom kergetne, -bár jelenleg azt éreztem. Nem törődve semmivel, sporttáskámat elhajítottam a kiüresedett folyosón, amint meghallottam Taehyung első, ám messze nem a legfájdalmasabb segélykiáltását. 

Tudtam, hogy bajban van, éreztem, és sajnos azzal is nagyon tisztában voltam, hogy Choi Juwon az. Ahogy ez teljesen realizálódott bennem, minden eddigi türelmemet, s gátlásomat, higgadtságomat félre dobtam, s csak az lebegett szemem előtt, ha valamit tesz Taehyunggul, vagy akár egy legkisebb rosszindulatú megjegyzést is irányít felé, akkor végzek vele. Itt helyben, megjelölöm az omegámat és lelkiismeretfurdalás nélkül a halálba agyalom Juwont. Betelt az a bizonyos pohár. 

Abban a pillanatban, hogy beértem a terembe, -hogyne tudtam volna merre kell menni, hallottam Taehyung kétségbeesett hangját, -a haragtól, idegességtől, s félelemtől elborulva pillantottam a két bent tartózkodóra. Először elhűltem, ahogy láttam Juwont közeledni Taehyung vállgörbületéhez. Tudtam mit akar, hiszen émelyítő, undorító fahéj illata csak ezt diktálta agyamba. El akarta venni tőlem, megjelölni, kockára téve szerelemem és gyereke életét, azért, hogy bosszút állhasson. Ahogy ez az egész tudatosult bennem, az aggodalom helyett ismét csak a düh vette át a hatalmat, már nem láttam tisztán semmit, agyamat szabályosan elöntötte az undorító, gyomorforgató fos, s úgy éreztem, farkasom megöl belülről. Iszonyatos idegességem meglátszott szemeimen, s egész lényemen, ahogy pattanásik feszült izmokkal állok előttük, s ökölbe szorított kezekkel nézem, ahogy Taehyungot megfordítja, s kifeszítve elesett testét, köpi felém a szavakat. 

-Egy lépést se, vagy megjelölöm. -megdermedtem. S ugyan agyamat ugyan úgy fojtogatta a sötétség, de nem tudtam mit tenni. Ha megjelöli nekünk végünk. 

Nagyot sóhajtottam, majd összeszűkítve szemeimet, ökölbe szorítottam kezemet, szabályosan belevájtam rövidke körmeit tenyerembe, semmi sem érdekelt. Fájt, nagyon fáj, de ahogy Taehyungra pillantottam, kinek szemeiből ömlöttek könnyei, hangosan pihegett, s éreztem mennyire fél, mennyire kétségbe van esve, csak idegesebb lettem. Nem tudtam mit tenni, mi lenne a megfelelő szó, vagy mozdulat, mert ha ez a szemét megharapja, akkor nem állok jót magunkért. Biztosan nem. 

-Ereszd el. -suttogtam vagy száz oktávval mélyebb hangon, s burkoltam fenyegetni akartam. Taehyung lehunyta szemeit, majd összepréselve ajkait, remegő testtel szinte megsemmisült. tennem kellett valamit.